Az utolsó bezárt ajtó

 Minden erejét összeszedve rugaszkodott el a csúszós, sáros talajtól, hisz tudta jól, az élete függ az ugrástól.  A földrengető dörrenéssel egy időben landolt egy jókora pocsolyában. Fáradtan vibráló izmokkal, a végsőkig kimerülten hevert a zuhogó esőben. Szívesen fekve maradt volna, de a ruhája alá szivárgó zavaros lötty jéghideg érintése mozgásra késztette. Feledve megpróbáltatásait, sajgó tagjait, fújtatva feltápászkodott a földről.
Lényegében örömet kellett volna éreznie, hogy sikerült, ha még oly nehezen is, átjutnia ezen a veszélyes szakaszon, de e helyett – feleszmélve – bizalmatlanul pislantott a háta mögé. Az utolsó pillanatban jutott át a lezuhanó, súlyos rács alatt, míg üldözője, a hatalmas termetű, emberszabású majom a túloldalon rekedt. A gonosz teremtmény azonban nem hagyta futni a már-már biztos zsákmányt. Dühösen rázta a rozogának tűnő, ősrégi tákolmányt, amely a pesszimista várakozás ellenére ellenállt az állat kitartó, irtózatos erejű rohamainak. Ezt látva megkönnyebbülten hagyta, hogy végigperegjenek arcán a kövér, fekete esőcseppek. Hosszú percekig állt ott, az ég felé fordított arccal, azután elunva a hasztalan várakozást, tovább indult.
Kiálló bokrokba, gyökerekbe és kövekbe kapaszkodva küzdötte fel magát a laza talajú, meredek hegyoldalon. Kis idő múlva a hegyoldal merőlegesen az ég felé törő, megmászhatatlan sziklafallá változott. Nyugtalanul kereste a felfelé vezető utat, de csak egy esőkoptatta sziklákból álló keskeny párkányra lelt. Óvatosan araszolva indult el rajta s igyekezett nem nézni a lába alatt terpeszkedő több száz lábnyi mélységbe. Rövidesen három, a kiálló sziklákhoz rögzített kötéllétrára talált. Tudta jó, hogy a három közül kettő biztosan csapda, de ránézésre nem lehetett megállapítani, melyik a biztonságos. Nem tehetett mást, mint hogy próba szerencse alapon fellendült a hozzá legközelebb lévőre. A kötéllétra nem szakadt le alatta, de nem kis erőfeszítésébe került, amíg sikerült baj nélkül feljutnia a széltől himbált, esőtől síkos, ingatag alkalmatosságon a szirt tetejére.
Odafenn napsütés és éles csőrű, kiéhezett keselyűk hada fogadta. Nem kis szerencsével kerülgette a le-lecsapó tollas gyilkosok karmait, miközben a lehető leglehetetlenebb helyen épült ház felé rohant. Lihegve tette be a vastag ajtót, csakhogy így a madarakkal együtt a fényt is kirekesztette. Tapogatózva haladt előre a szuroksötétben, szorosan a fel mellett, a padlásról leszűrődő keskeny fénycsík irányába és közben kis híján beleszédült a padlón tátongó feneketlen kútba. Végül eljutott a recsegő-ropogó padlásfeljáróig. Reménykedve vágott neki a lépcsőmászásnak.
A feljáró tetején sokáig fülelt gyanakodva, de mivel semmi szokatlant nem tapasztalt, fellendült a tetőtérbe. Az előtte álló, korhadt deszkákkal borított hosszú szakasz túloldalán egy fényesen kivilágított ajtó tátongott hívogatóan. Nem tétovázott, merészen nekivágott az újabb lehetetlen próbának. Bizakodó szívvel egyensúlyozott az imbolygó, fájdalmasan nyekergő pallókon, reflexszerűen kerülgetve az itt-ott felvágódó borotvaéles lándzsákat. Nem csoda hát, hogy szakadt róla a veríték, amíg átért a szakaszon, amely azután, hogy levette róla a lábát, hatalmas robajjal leszakadt.
Örömtől reszkető szívvel és a kimerültségtől rogyadozó lábakkal állt a nyitott ajtóban. Az egyik énje mindenáron pihenni vágyott, míg a másik – az erősebb – makacsul hajtotta előre. Belépett hát az ajtón.
Elborzadva torpant meg néhány lépés után. A szoba másik, aranyfénnyel ragyogó ajtaja előtt egy hatalmas, kiélezett inga lengett.
Ennyi küzdelem után azonban nem hátrálhatott meg. Nem is volt hova hátrálnia. A háta mögött a leszakadt padlással nem volt más választása, csak előre mehetett.
Sokáig szuggerálta a kegyetlen szerkezetet, azután az általa legkedvezőbbnek vélt pillanatban előrelendült. Számításaiba valahogy hiba csúszhatott, mivel a lelketlen precizitással működő inga még azelőtt visszatért, hogy kinyithatta volna az ajtót.
Mélységes fájdalom hasított belé, pólusaiba pokoli kínokat okozó, emésztő tűz áradt szét. Ordított volna, de kiszáradt ajkait nem hagyta el hang. Feneketlen sötétség zuhant rá és érezte, teste semmivé foszlik szét…

A tenyérnyi kis kvarcjáték parányi hangszórójából előtörő, elektronikusan modulált, gúnyos kacagás teljesen kihozta a sodrából a középkorú férfit. Dühösen csapta az asztalra, az íróasztalánál szemtelenül vigyorgó gyerekétől elkobzott szerkentyűt.
– A szentségit, már megint kifogott rajtam!