Sci-fi novellák
-
Közöny
Idősebb Kovács János kőműves kisiparos nem éppen szerény ábrázattal pöfékelt egyet a méreten felüli szivarjából, majd kissé meglötyögtette az ólomkristály pohár alját borító ujjnyi tizenkét éves jeges whisky-t. Nagyot kortyolt a nemes italból és elégedett arckifejezéssel süppedt bele a hatalmas karosszékbe. Jól emlékezett azokra az időkre, amikor még Kossuthot szívott és barackpálinkával öblítette le a cigaretta fanyar ízét. Szombatjai akkor még nem békés pihenéssel teltek, hanem kemény munkával. Hálát adott Istennek, valamint a könyvelőjének, hogy már vége a cudar világnak és élhet, mint hal a vízben. A főállás terhe mellett lassacskán felépült saját kis házikója is, amire igazán büszke lehetett, hiszen egy fillérjébe sem került. Sikerült az egészet összelopnia. De…
-
Ami nem változik
– Hogy vagy? – kérdeztem a páromat, amikor belépett az ajtón. Nem felelt, csak biccentett. Felakasztotta foltos kabátját az ajtó mellé, hozzám lépett és átölelt. Hajában tucatnyi ősz szál keveredett, amióta nem találkoztunk. Jól ismert illatába az utazás izzadságszaga vegyült. – A gyerekek? – nézett fel rám kis idő múlva. – Ma érkeznek a haditáborból – feleltem halkan. Nem mozdultunk, csak álltunk a szűk folyosón kéz a kézben. Ismét szerencsénk volt. A kötelező munkaszolgálat nemegyszer örökre szétszakította a családokat. Korunkból adódóan sok mindent láttunk már, azonban nem beszéltünk ezekről, ahogy az érzéseinkről sem. Tulajdonképp nemigen beszélgettünk egymással. Az évek során kialakultak köztünk azok az érintések, pillantások, mozdulatok, amikkel el tudtuk…