Az idei évben elmondhatom, hogy új kihívás elé állítom magam, bár hozzá kell tenni, hogy ez a kihívás nem új keletű, hiszen az Aranymosás Irodalmi Válogató már nem a novellákról szól, itt bizony egy kész regénnyel kell nekivágni az évente egyre gyarapodó mezőnynek.
Az elmúlt évben magamhoz képest szokatlanul kevés pályázaton indultam, és a várt megjelenések is elmaradtak, de közben mindvégig dolgoztam.
A „Csatornapatkányok” első vázlata 15 oldalnyi jegyzet volt csak a kezdetben, és a koncepció többször is változott. Az első verzió alig 250 ezer leütésből állt, ami a ötödik verzióra elérte 500 ezer karaktert, és a végső javításokkal visszafogyott 450 ezer leütésre.
Utólag visszatekintve érdekes látni, hogy miként formálódnak a helyzetek menet közben és a szereplők reakciói hányszor formálják át az eredetileg kitalált szituációkat, hogy aztán vissza kelljen nyúlni szerkesztés közben, és korrigálni a korábbi sorokban azokat, amik a történet szempontjából már nem helyesek.
Nagy munka volt. Amikor jól ment, szerettem, amikor elakadtam, sokszor órákat ültem egy mondat felett, de mindig sikerült túllendülni a holtponton.
A bétázóknak külön köszönet jár az észrevételekért, véleményekért, és persze azért, mert nem látták végül a teljes képet, csak részleteket, mert fontos volt, hogy egy-egy részlet működik-e külön, és hogy elég izgalmas-e ahhoz, hogy kíváncsivá tegye őket a teljes történet iránt.
Az igazi kihívás viszont most kezdődik. Előszűrők, olvasói vélemények következnek. Minden észrevételnek jelentősége lesz a későbbiek során. Előjönnek majd azok a hibák, amiket sokadik olvasás után átugrott a szemem, és azok a részletek, amiket én ismerek a történet, valamint a szereplők kapcsán, de az olvasó csak azt látja belőle, amit leírtam.