– Mintha ma reggel kicsit többen lennének a váróban, mint általában. Jól látom, Angelika?
– Igen, van egy olyan megérzésem, hogy hosszú napunk lesz, doktor úr! Már negyed nyolckor négyen támasztották a bejárati ajtót.
– Megint kezdődik a hasmenésjárvány, vagy csak szimplán a havi hülyeségroham?
– Nem nézte a tévét tegnap?
– Hónapok óta ez volt az első szabad hétvégénk. Végre együtt volt a család. Kiszabadultunk a városból és vidékre utaztunk. Tudja, volt ott minden, hegyek, napsütés, szabad levegő, csak tévé nem. Valami fontosról maradtam le? Most mit nevet?
– Akkor legyen ez meglepetés! Hívhatom az első beteget, vagy előbb hozzak egy kávét?
– Jöhet az első kuncsaft, a kávét majd kicsit később kérem!
– Maga tudja! Kérem az első beteget!
– Jó reggelt, doktor úr! Magának is, árulkodós némber!
– Látom, csípős hangulatban ébredt, Hermann.
– Méghogy ébredtem? Maga már megint gúnyolódik velem, doktor úr!
– Megint a szelek gyötrik?
– A szelek a szomszéd ágy felől fújnak. Tudom, hogy Janne nem tehet róla, de reggelre olyan szagot áraszt, mintha már nem is élne.
– Ez kicsit erős, Hermann! A szobatársa alig pár hete került hozzánk, én pedig akkor is elmondtam magának, hogy remekül tartja magát.
– Jó volt nekem egyedül. Tudta, hogy az a szoba kisebb, mint az otthoni a fáskamrám? Egy embernek sem túl tágas, erre beraktak mellém még valakit. Hát köszönöm! Amióta Janne itt van, lőttek a délutáni szunyókálásomnak. Nem elég az éjszaka, nappal sem tud elmaradni. Folyton azt az átkozott tévét nézi! Nem tudom mi a baja, de nem kapcsolná ki egy percre sem azt a zajládát. Ráadásul még ha sportot nézne, de nem, ő csak a híradókat bújja.
– Beszélgessenek egy kicsit, ismerkedjenek össze jobban. Hátha kiderül, mi érdekli annyira a szobatársát!
– Minden híradó egy rakás szemét! Megmondta Eder is a másodikról, pedig az ő fia az országos csatornánál valami fejes. Szemét az, amivel minket etetnek.
– Gondolom nem azért jött ide, Hermann, hogy ezt megvitassuk.
– Nem, persze hogy nem. De azért a tévének is köze van hozzá, meg a híreknek!
– Ha valamin felidegesítette magát, akkor most szólok, hogy a jelenlegi gyógyszerei mellé nem kaphat sem altatót, sem nyugtatót! És ne is próbáljanak csereberélni a folyosón!
– A múltkori félreértés volt, doktor úr! Angelika nővér összevissza beszélt. Tillmann leejtette az adagolóját, csak azt segítettem felszedni neki!
– Ezt már megbeszéltük múltkor, Hermann! Nincs gyógyszercsere, és a földön talált gyógyszert legközelebb zokszó nélkül leadja a nővérpultnál!
– Látom, inkább hisz ennek a tehénnek, mint nekem! Most miért rázza a fejét, ez is már olyan izé, amit nem szabad mondani mostanság!
– Ezt majd egy kávé mellett megbeszéljük a rendelés után, feltéve hogy nem húzódik el sokáig a mai napom. Most pedig szépen bocsánatot kér a nővérkétől! Rendben?
– Elnézést, Angelika nővér! Így jó?
– Szerintem lépjünk túl ezen, doktor úr!
– Látja, a nővér nem haragtartó! Most pedig mondja el, miért jött!
– Csak azért, amiért a többiek.
– Ezzel nem segített, Hermann. Ma reggel maga az első páciensem.
– Ha nem baj, doktor úr, inkább csak súgnám. Azt akarom felíratni.
– Hogy mit?
– Hát azt. Tudja, amit a tévében mondtak!
– Nocsak, mégis tévézik, Hermann? Meghallgatja a sok sületlenséget?
– Janne olyan hangosan nézi, hogy hallom úgy is, ha nem akarom. Egyébként meg maga mondta, hogy térjek a tárgyra. Írja meg a receptet és itt sem vagyok!
– Nézze, megírnám és szívesen, csak az a helyzet, hogy fogalmam sincs, miről beszél!
– Tudja, arról. Ne kelljen már hangosan kimondanom! Hát amiről a parlamenti képviselő beszélt a tévében.
– Nem, nem tudom, mire gondol. Az idejét sem tudom, mikor néztem utoljára politikai műsort.
– Maga szórakozik velem! Direkt hangosan ki akarja mondatni velem! Angelika nővér meg ezzel fogja telekürtölni az egész épületet délutánra!
– Nem tudom, mi az, Hermann, de ha nem mondja el, nem tudok segíteni! Szóval nyögje ki, mit szeretne, vagy engedje, hogy behívjam a következő beteget!
– A szexreceptet. Azt írja fel nekem!
– Hogy mit? Ugye most csak viccel velem!
– Úgy ismer engem, hogy viccelődni járok ide?
– Eddig egy megfontol embernek tartottam, most viszont nem tudom, mit gondoljak. Szerintem valamit nagyon félreértett, Hermann! A szobatársa biztosan valami paródiát nézett, nem a híradót.
– Nem, nem! Öreg vagyok, hülye azonban még nem! A hallásommal sincs semmi gond. Angelika nővér most súgta magának, hogy vasárnapi újság. Látja, ezt is hallottam! Hallottam, amikor mondták a tévében, hogy a rászorulóknak ez jár! Az állam biztosítja a lehetőséget mindenkinek, aki orvosilag igazolni tudja, hogy rászoruló. Én meg aztán igazán rászorulok. Özvegyember vagyok már tizenöt éve. A család bedugott ide és tojnak a fejemre, már arra sem veszik a fáradságot, hogy hazavigyenek néha. Az intézet is megváltozott, és mondhatom, nem az előnyére. Egy ideje már csak férfiakat fogadnak, mert régebben több verekedés is volt a bentlakó asszonyok miatt. Nővérek is csak nappalos műszakban vannak, mert néhányuk sérelmezte a megjegyzéseket, amiket kaptak. A város messze van, a busz meg csak a főúton áll meg. Mire oda kiballagok, már pisilni kell és jöhetek vissza. Lassan csak a tévében látok nőt. Mit nevet? Attól meg, hogy megvénül az ember, még nem szűnik meg férfinak lenni. Még maga is juthat ilyen helyzetbe!
– Nem magán nevetek, Hermann, hanem a cikken, amit a nővérke küldött át erről. Már értem, mire gondol, de higgyen nekem, ez csupán egy ostoba politikus ostoba fogása. Ez a fafej zöldpárti képviselő úgy érezte, hogy nem tud másképp bekerülni a hírekbe, mint hogy elsüt egy képtelen ötletet. Mindössze figyelmet akart, amit meg is kapott, az biztos!
– Szóval maga szerint átverés az egész?
– Receptre felírni a szexet? Ha engem kérdez, ez egy vicc. Méghozzá nem is kicsi!
– Nekünk pedig nem úgy tűnik.
– Ki az a nekünk?
– Hát a fiúk az emeletről.
– Mármint az ápolókra gondol?
– Dehogy, csak mi páran a lakók közül. Tudja hajnalban, a második, vagy harmadik vizelés után, amikor már nem tudunk visszaaludni, össze szoktunk ülni a nappaliban. Beszélgetünk a régi időkről meg az új bolondságokról. Esetleg kártyázunk kicsit, hogy teljen az idő. Van, amikor az ápolók is beszállnak. Hiába ráncolja a homlokát! Szigorúan csak cigiben játszunk!
– Értem, csak cigiben. Szóval kártyázgattak ma hajnalban is.
– Közben meg beszélgettünk erről a dologról.
– Elmondja nekem, hogy kik voltak még magával?
– Hát Knutsen és Ditrich a másodikról, Gerber és Bachman a harmadikról. Később Janne is csatlakozott hozzánk. Állítólag felébresztettük, olyan hangosan beszélgettünk, de én láttam, hogy végig világított a tévéje, szóval biztosan már előbb is fenn volt.
– És erről beszélgettek?
– Janne hozta fel. Először én is azt mondtam, amit a doktor úr. Tudja, hogy egy marhaság, de az ápolók szerint ez egy igazán jó ötlet és mi güriztünk eleget az életünkben azért, hogy most kicsit jól is érezzük magunk!
– Valóban? Ez mondták az ápolók?
– Igen. Az egyik meg is mutatta a cikket a telefonján. Mondta nekünk, hogy ismeri a képviselőt, az egy igazi karakán ember.
– Higgyen nekem, Hermann! Csak ugratták magukat.
– Ebben egészen biztos, doktor úr?
– Teljesen. Szóval, ha nincs más, akkor menjen vissza a szobájába és próbálja elfelejteni ezt a dolgot!
– Hát, jó, akkor megyek.
– Minden jót, Hermann!
– Ha változik a helyzet, akkor azért szól, doktor úr?
– Természetesen! Maga lesz az első!
– Kérhetek még valamit magáról?
– Az attól függ, mire gondol!
– Knutsennek ma még ne mondja el a dolgot! Annyira erősködött, hogy az ápolók estére rendeltek neki egy nőt az internetről. A vén szenilis nem emlékszik rá, hogy mi volt a reggeli, de a fia bankkártyájának a számát fejből tudja. Szóval, egy ötvenesbe fogadtam a többiekkel, hogy nem tud vele mit kezdeni. Ha nyerek, akkor felezünk!
