Homlokomat a világűrre nyíló kerek ablaknak nyomtam. Az űrállomás átlépett a terminátoron és megkezdte útját az árnyékos oldalon. Odalenn sötétség honolt. Megborzongtam. Néhány hete ugyaninnen néztem a Földet. Akkor a városok fényesen csillogó ékköveként sorakoztak a kontinenseket átszelő utak folyamatosan vibráló hálózatához. Most, akárhogy erőltettem a szemem, csak a halvány partvonalakat láttam, azt sem mindenhol. A tükröződő üvegben Vefton hajlott alakja bukkant fel mögöttem. – Nem tudsz aludni, Jorn? Vontatottan beszélt, gondosan formázta a szavait. Haja zsíros csomókban meredezett mindenfelé, sápadt arcán lilás karikákká mélyültek a szeme körüli ráncok. – Nyugi doki, semmi baj! – néztem felé. – Csak nosztalgiázok. Szótlanul biccentett, aztán mellém lépett és kibámult az ablakon. Elhúzódtam…