Mélyrepülés

„A 2006-ban elindított világméretű akcióterv keretében 2015-ig 56 milliárd dollárt fordítanak a tuberkulózis elleni védekezésre, 14 millió emberi életet mentve meg ezáltal”

TBC világnap hirdetmény 2013. március

Alkonyodott, a nap már majdnem eltűnt a nyugati horizonton, úgy tűnt, mintha esti fürdőzésre merülne bele a Karib-tenger habjaiba. A feltámadó északkeleti szél St. Cyr nyugati lejtőin hasas, szürke felhőket kergetett a város fölé. Néhány pár perc telt el és kellemesen langyos eső vert végig a Salinas repülőtéren. Az Air Panama teherszállítónak átalakított Fokker F27 Mk600-as repülőgépe a kifutópálya szélén parkolt. Két fiatalember toporgott a félig nyitott hátsó rámpa alatt, a fehér csillagokkal díszített vörös színű farokrész árnyékában. Ócska farmert viseltek, széles vállukon feszülő rikító színű inggel. Látszólag fesztelenül beszélgettek, néha beleszívtak a markukba rejtett cigarettájukba, de kevés dolog volt, ami elkerülte figyelmüket. A vöröses, ragyás arcú férfi egy pillanatra sem vette ki bal kezét a zsebéből. Fiatalabb, spanyolos kinézetű társa ketrecbe zárt nagymacskaként körözött körülötte.
– Nyughass, Griff! – szólt rá az erősen ír kinézetű férfi. – Elég gáz így is a helyzet!
A hangár árnyékában a két pilóta a vámossal egyeztetett. Papírokat lóbáltak az orra előtt, hevesen gesztikulálva magyaráztak. A mesztic egyenruhás konokul ingatta a fejét, de csak addig, amíg fel nem fedezte a papírok között megbújó borítékot. Rutinos mozdulattal és rezzenéstelen arccal tüntette el a kenőpénzt. Percekig magyarázott még változatlan lendülettel, végül előkerült a pecsét a zsebéből, amit aztán fontoskodó arccal rányomott a kísérő okmányokra. A másodpilóta elégedetten biccentett és a gép felé indult, társa kezet rázott az egyenruhással, aki közben mobiltelefonon intézkedett.
– Minden rendben, indulunk! – intett a két várakozó felé a közelbe érkező férfi.
– Ideje – mordult Griff, miközben felkaptatott az ereszkedő rámpára. – Fúú, ezt a bűzt nem lehet megszokni!
– Csönd legyen! – mordult a társa, egy pillanatra sem véve le a szemét a folyamatosan beszélő vámosról. – Kapcsold le az tölteteket elől!
Griff mogorván indult előre a gondosan letakart rakomány mellett. A ponyva alól ezernyi láb matatása és folyamatos vinnyogás szűrődött ki, meg persze több órás ürülék bűze. Először a jobb szárny tövében nyitotta a fali rekeszt és lekapcsolta a plasztik töltetbe ágyazott vevőt, azután a pilótafülke raktér oldali falán, az elsősegély doboz mögött iktatta ki a másodikat. A harmadik töltet a bal szárny tövében volt elrejtve. A mellette elhaladó pilóta félmosollyal nyugtázta a robbanószerkezetek hatástalanítását, de nem fecsérelt szót rá, ment a dolgára. Késésben voltak a tervhez képest.
A szeplős arcú férfi felemelte a hátsó rámpát, azután, hogy már kívülről nem láthatták, két gyors mozdulattal kinyitotta a farok alatti rekeszt és lekapcsolta az utolsó töltetet is. Visszaszerelte a rejtekhely fedelét és rávigyorgott társára.
– Na, egyenesben vagyunk – mondta, felmutatva a zsebéből előhúzott távirányítót. – Erre már talán nem lesz szükség!
Griff csak hitetlenül húzta a száját.
– Hol van még Panama! Még sok minden történhet, Mac!
– Mi lenne, ha egyszer optimista maradnál, és nem vennéd el az ember kedvét!
Griff elkezdte kicsavarni az egyik padlólemezt.
– Én inkább realista maradok! – motyogta.
Az ír megrázta a fejét.
– Várj, míg felszálltunk! Rohadtul ráérünk!
A másodpilóta benézett a raktérbe.
– Kössétek be magatok, fiúk, indulunk!
A Fokker gurulni kezdett, ráfordult a nedvesen csillogó kifutópályára, azután megállt. A pilóta hosszan egyeztetett a toronnyal, de nem mozdultak. A két utas összenézett. Mac megrázta a fejét, mire Griff kényelmesen elhelyezkedett az ülésben, azután behunyta a szemét is. Öt perc telt el. A vörös hajú férfi megunta és éppen kicsatolta az övét, amikor végre felpörögtek a motorok. A gép egyre gyorsulva gurult, azután élesen elemelkedett az aszfaltról. A szél oldalba kapta a könnyű kis repülőgépet, nagyot taszított rajta. A pilótafülkéből gyors szóváltás hallatszott ki némi káromkodással fűszerezve, de a gép irányba állva nekivágott az sötétedő Karib-tengeri estének.
Mac oldalt nézett, Griff végtelen nyugalommal aludt, vagy remekül színlelte. Órájára pillantott. Közel két óra repülés áll előttük, ha az idő nem romlik tovább. Fél óra múlva, amint kiérnek a repülőtér szerény teljesítményű radarjának körzetéből, mélyrepülésben folytatják az útjukat. Az érkezés előtt ráérnek felkészülni a feladatra. Úgy döntött, jobb, ha pihen ő is egy kicsit. Beállította az óráját, elhelyezkedett, amennyire lehetséges volt, és lehunyta a szemét. Soha nem volt problémája sem a repüléssel, sem az alvással. Egy rutinos katona bárhol tud, elalszik egy perc alatt.
A Fokker terv szerint elhagyta a grenadai légteret, és mélyrepülésben folytatta útját délnyugati irányba. A két pilóta katonás magabiztossággal vezette az elektronikával alaposan felszerelt gépet, alig 150 méterre a vízfelszín felett. Keveset beszéltek, összeszokott párosként vezették a teherszállító gépet. Tudták, mi a dolguk, nem először hajtottak végre hasonló berepülést. A gépet ismerték az utolsó csavarig, nemigen tudtak elképzelni olyan helyzetet, amiből ne vágnák ki magukat.
A raktérben Mac a beállított ébresztés előtt öt perccel felriadt. Kicsatolta magát és előrement a pilótákhoz.
– ETA? – kérdezte.
– A szél kicsit rásegített, így előbb érünk a dobási körzetbe. Ha sikerül elsőre besiklani a radar alatt, akkor harmincöt perc és ott vagyunk! – nézett hátra a pilóta. – Készítsék elő a dobást!
– Probléma lehet?
– Az mindig lehet! Jobb, ha készen állnak!
– Beöltözünk!
Griff ébren várta társát.
– Harmincöt perc! – mondta Mac, majd hozzátette. – Beöltözünk a biztonság kedvéért!
Partnere bólintott, kikapcsolta az övét és letérdelt a padlólemezhez, amit felszállás előtt már elkezdett felnyitni. Két málhazsákot, két fekete szerelékes ejtőernyőt húzott elő a rejtekhelyről, azután fegyvereket kezdett kipakolni. Két M4A1 került az ülésre, melléjük két derékszíj, pisztolytáskával, két telepakol taktikai mellény, sisakok, macheték, valamint két dugig tömött lábzsák.
A zsákok tartalmát kiborították a padlóra, belegyömöszölték a civil ruhákat, azután az egészet visszazárták a rejtekhelyre. Rang- és fegyvernemi jelzés nélküli fekete gyakorlót vettek fel. Dzsungelbakancs került a lábukra, felcsatolták a fegyveröveket, felvették a mellényeket is. Kipróbálták az adóvevő szettet, hiba nélkül működöt. A sisakra éjjellátót csatoltak, a karabélyokra fénygyűjtő optikai irányzékot. A fegyvereket töltötték és biztosították. Ellenőrizték egymás ugrófelszerelését, majd felvették az ernyőket, meghúzták a hevedereket és ismét ellenőriztek mindent. Mac elégedetten biccentett társának. Körbejárták a gépen elhelyezett tölteteket és újból élesítették valamennyit, de ezúttal a távirányítás nem a kézi kapcsolóra került, hanem a pilótákhoz. Repülés közben ők tudták legjobban megítélni, szükségessé válhat-e az önmegsemmisítés.
Elkezdték leszedni a rakományt takaró ponyvákat. A raktérben műanyag ketreceket halmozták fel, gondosan rögzítették valamennyit. A ketrecekben patkányok ezrei rohangáltak fel és alá, sivítva tiltakoztak az utazás ellen. Éles hangjuk a hajtóművek dübörgésén is áthatolt, ürülékük bűze pedig átjárta a gép minden zugát. Mindenütt ott voltak. Tülekedtek a ketrecek alján, kapaszkodtak a rácsokon és néhányan a csimpaszkodva figyeltek kifelé. Marakodtak egymással, utánakaptak a két férfi vastag kesztyűbe bújtatott kezének is. Döglött patkányok hevertek a rácsokon, társaik karmos lábai taposták a megkezdett tetemeket.
Griff fintorogva tűrt, hessegette a patkányokat, de azután, ahogy egy légörvény után felerősödött a hangzavar, belerúgott az egyik ketrecbe. Pillanatnyi csend után a kaparászás és sivítás folytatódott. Nem ért el vele semmit. Újra emelte a lábát, mikor Mac rászólt:
– Hagyd, Griff, csak magadat hergeled! Fél óra és megszabadulunk ezektől a dögöktől.
A fiatal katona leeresztette a lábát, dühösen meredt az rakományra.
– Ennél undorítóbb szállítmányunk még nem volt! Legszívesebben kivágnám az összeset a tengerbe! Nem tudom, kinek a hülye ötlete volt patkányokat utaztatni repülőn, de beverném a képét az biztos!
– Nyugi, öreg! Ne pörögj! Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megválogassuk a feladatokat. Tesszük, amit mondanak és befogjuk a pofánkat! Egyébként nehogy azt hidd, a másik három gépen rózsásabb a helyzet! Ott is ugyanezt a bűzt szagolják a fiúk! – csitította Mac, miközben bontogatni kezdte a ketreceket rögzítő pányvákat.
Társa csak állt, még kesztyűben sem akart hozzáérni a patkányokhoz.
– Értem én, de patkányok! Miért nem szórhattuk ki a szert a gépből, mire jó ez a majomkodás?
Mac felnézett és megrázta a fejét.
– Már megint nem figyeltél az eligazításon, nagyokos! Ez a vírus csak a venezuelai patkányokkal való érintkezéskor fertőz. Nyugodtan rászórhatod bármelyik falura, szarvasmarha-telepre, vagy telelocsolhatod vele a kedvenc karibi standod, ha nem fröccsen rá néhány csöpp egy épp arra sétáló patkányra, felesleges volt az egész hajcihő. Venezuelai vírus venezuelai patkánnyal működik! Capisci, digó barátom?
– Persze, hogy capisci, te pudingképű ír rohadék! – morogta Griff, miközben óvatoskodva elkezdett dolgozni. – Ez a meló akkor sem tetszik! Megint csak aprópénzzel gurigázunk! Hol lesz itt meg a megfelelő halálozási arány? Hány átkozott venezuelai simogat meg egy arra járó kedves kis patkányt, hogy aztán feldobja a talpát? Évente tíz? Száz? Ezer? Többen halnak megy havonta autóbalesetben!
Az intercom felbúgott.
– Tíz perc a célig! – figyelmeztette őket a pilóta.
A katonák tempósan oldozták a gyorscsatlakozókat. Mac egy kampóval a hátsó rámpához húzta az első néhány ketrecet és fólia vékonyságú ernyőt csatlakoztatott hozzájuk. Kíváncsian levette a kesztyűt és ujjai közt próbálgatta az újszerű anyagot, ami elvileg egy dobást bír, azután néhány napon belül nyom nélkül elbomlik párás környezetben. Nézte az anyagot, de nem bízta volna az életét rá. A ketrecek is valami hasonlóból készültek. Visszahúzta a kesztyűjét és tette a dolgát. Griff közelebb tolt néhány adag visító patkányt és kérdőn nézett társára.

– Ne légy türelmetlen! Nem lehet minden évben valami nagy dobást csinálni! – vette fel a fonalat Mac.
A kreol bőrű katona türelmetlenül intett.
– Minden évben nem, de Fukusima két éve volt már, azt sem mondanám nagy dobásnak. Húszezer ember, nagy cucc!
– Az igaz, de még kétszázezren élnek átmeneti szállásokon és a reaktormeghibásodás is szép csendben szedi az áldozatai!
Griff elégedetlenül húzta el a száját.
– Szépítheted, ahogy akarod! El lett szúrva! 2004-ben mennyivel jobb helyet találtak a srácok az Indiai-óceánban a robbantáshoz! Az tuti húzás volt, kétszázezer halott és egymillió hajléktalan, aki nagy része azóta már a föld alatt van! Na, ezzel versengjenek az orvosok! Oltások, hja persze! Mentsük meg a harmadik világ sanyarú sorsú gyermekeit a betegségtől! Idióták! Csak az éhezők számát szaporítják minden megmentett élettel! Ments meg egy thaiföldi gyereket a TBC-től, eggyel több rabszolga lesz a világon! Ments meg egy indiai kislányt a vérhastól, eggyel több áldozata lesz az erőszakoskodóknak! Ments meg egy tucat szomáliai éhezőt, néhány hét múlva pedig nézheted a híradóban, hogy a megmentett gyerekek elvágott torokkal fekszenek a porban!
Mac felegyenesedett, látszott rajta, mennyire zavarja ez a beszéd.
– Neked ezen nem kell gondolkodnod! Mi azért vagyunk, hogy elvégezzük, amit ránk bíztak! Ha moralizálni akarsz, szállj ki és állj az utcasarokra prédikálni!
– Akar a fene prédikálni, amíg tehetek valamit! Ezért léptem be az osztagba! Itt legalább nem hamis ideálokat próbálunk megvédeni! Számoljuk fel a betegségeket, mentsük meg a harmadik világ gyerekeit a jövőnek! Milyen jövőnek? Kiirtottuk az esőerdőket, beszennyeztük az óceánokat, a légkört, feje tetejére állítottuk az ökoszisztémát, feléljük lassan a vízkészletet! Az emberek jó dolgukban nem tudják, mit beszélnek!
Mac dühösen nézett a fiatalabb férfira, jobbját ökölbe szorította, aztán kiengedte.
– Hé, minek nézel engem? Nem vagyok Greenpeace szimpatizáns, akit ezzel etethetsz! Nem érdekelnek a hülyeségeid! Fogd már be a pofád, és dolgozz! – lökött oda neki egy adag miniernyőt.
Ismét felbúgott az intercom.
– Két perc, fiúk! Kössétek ki magatok és nyissátok a rámpát! – jött a figyelmeztetés a pilótafülkéből.
A két férfi becsatolta a biztonsági hevedert a farokig végigfutó drótkötélbe. A szeplős ír lekapcsolta a belső világítást és éjjellátóra váltottak. Griff felcsatolta az utolsó ernyőket, miközben társa nyitotta a rámpát. A patkánybűzt kiszippantotta a beáramló meleg, párás légörvény, a hangzavart sem lehetett immár hallani. A szeplős férfi a rámpa szélén állva szétnézett. A gép tíz-tizenkét méterrel a fák fölött húzott el, csalókán úgy tűnt, mintha a kezüket kinyújtva elérnék az odalent hajladozó ágakat. Kelet felől a sötétből villámok csaptak le valahol a távolban, de a vihar még messze járt. Az ajtó melletti lámpa tompa vörösről halványzöldre váltott. A katonák a kampókkal a rámpára húzták a ketreceket és sorra kilökték azokat a repülőből.
Ötven visító fekete csomag hagyta el a gépet és beleveszett az éjszakába. Néhány perccel később, amikor feltűntek Caracas fényei, a Fokker északnak fordult, és ahogy érkezett, úgy elhagyta a venezuelai légteret.

„A tisztviselők szerint vérzéses lázat okoz az a vírus, amiből eltűnt egy fiolányi az amerikai galvestoni laboratóriumból. Állítólag még így sem veszélyes tömegekre. Az ügyben érintett Texasi Egyetem orvostudományi karának szóvivője szerint nem volt semmilyen biztonsági incidens a hozzájuk tartozó Galveston National Laboratoryban, és nincs jele annak, hogy bárki bármit rosszul csinált volna. A kutatók szerint a hiányzó üveg Guanarito-vírust valószínűleg megsemmisítették a labor takarítása közben. A nyomozás azért még folytatódik. Az orvosok szerint a Venezuelából származó vírus csak venezuelai patkányokkal való érintkezéskor fertőz. Valószínűleg amerikai patkányokon keresztül nem működik, ahogy emberről emberre sem terjed. A vírust még szerdán hagyták el” /internetes cikk, 2013. március/

„A chilei helyzethez hasonlóan összesen 1538 H1N1 vírussal fertőzött beteget jelentettek Venezuela területéről is június végéig. Az esetek többsége Venezuela tengerparti és nyugati államaira koncentrálódott. Ezek közül a legtöbb esetet Merida államból jelentették, itt 867 betegről tudunk, ezt követik Tachira állam, Caracas, Zulia és Lara államok” /internetes cikk 2013. július/

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez a weboldal sütiket használ!

Ha elfogadod a weboldal statisztikákhoz szükséges sütiket használatát. Amennyiben nem engedélyezed a használatát, akkor az oldal továbbra is elérhető, viszont az nem küld információkat rólad.