Kurgan

– Apa, ott vagyunk már?
– Hss! – rázta meg a fejét a férfi, miközben a két ülés között hátrasandított. – Anyád alszik! Hamarosan megérkezünk!
Az apa papírzsebkendőt vett elő, elhúzta a fiát az ablaktól és letörölte a port az üvegről. A gyerek lebiggyesztett szájjal dőlt hátra az ülésben, vékony karját összefonta maga előtt. A nedves törlőkendő elől elvágta a fejét oldalra, ám apja összehúzott szemöldöke láttán engedte, hogy eltüntesse a koszfoltot az orráról. A férfi kihajolt az ülésről, körbenézett, aztán a hátizsák oldalsó zsebébe dugta a szemetet. A fiú oldalt fordult az ülésen, mindkét tenyerét maga elé tette, orra egy centire lebegett az üvegtől.
Fenyők szegélyezték az utat, elsárgult ágaik felett vakítóan kéklett az ég. A halott fák tövében sűrű bozótos zöldellt, ezernyi virág borította a széles útpadkát. Madárpár röppent fel, vijjogásuk a dízelmotor mormolásán keresztül is jól hallatszott.
– Ennyi pénzért igazán küldhettek volna normális buszt! – szólalt meg egy fiatal hang a bal oldalról, mire többen helyeslően felmordultak.
Az első ajtónál egyedül ülő harmincas nő hátranézet, szabvány mosolya semmit nem változott az indulás óta. Eltűrte az arcába hulló fekete tincseket, úgy mérte végig a csoportot. Szeme egy pillanatra összeakadt a középtájon ülő férfiével, alig láthatóan biccentett felé. Oldalra fordult, mondott valamit a sofőrnek, aki rántott egyet a vállán. A busz tovább zötyögött a betonúton.
– Apa, az ott medve? – mutatott a fák közé a fiú.
A férfi tekintetével követte az irányt, azonban csupán néhány kidőlt fát látott a nyiladékban heverni. Megborzolta a fiú fehér haját.
– A medvék a folyó túloldalán élnek. Lehet, hogy vaddisznót láttál.
– Medve volt, ha mondom! Ráadásul hatalmas!
Az apa egy pillanatig elgondolkozott, aztán bólintott.
– Igazad lehet, akkor viszont szólnunk kell anyának, hogy veszélyes leszállnunk! Sőt, figyelmeztetni kell a többieket is!
A fiú beszívta az alsó ajkát.
– Az is lehet, hogy rosszul láttam – nézett fel néhány döccenéssel később.
– Előfordulhat – dőlt hátra a férfi. – No, nézelődj csak!
Kéz nyúlt át az ülések között.
– Minden rendben? – kérdezte egy álmos hang.
A férfi hátramosolygott és végigsimított a karcsú ujjakon.
– Hamarosan megérkezünk.
A busz mozgása lassult, ahogy egyre nagyobb döccenőkkel haladtak az elhagyott úton. A nő homlokát ráncolta, miközben kinézett. Fejbőre szinte világított a szőke haj alatt, rajzolt fekete szemöldöke csak feltűnőbbé tette a különbséget. Piros írisz villant a sötét szemüveg fölött, miközben a fejére kendőt terített.
A fiú feltérdelt az ülésen és anyja felé fordult.
– Jól vagy?
Az asszony elmosolyodott.
– Persze, minden rendben van!
– Mindjárt ott vagyunk!
A nő és a férfi összenézett.
– Nem lesz semmi baj – ölelte magához a gyereket a férfi.
– Én tudom, anya aggódik állandóan! – fordult vissza az ablak felé a fiú. – Nézzétek, ott az elhagyott város!
A fák megritkultak, ahogy közeledtek a bekötő úthoz. A fenyők helyett egyre több csenevész nyír és akác takarta a kilátást. A busz szinte csak gurult, mindenki a bal oldali ablakok felé fordult. Kamerák emelkedtek a magasba, de csak addig, amíg meg nem szólalt az idegenvezető darabos hangja.
– Kérek mindenkit, üljön le a helyére! Visszafelé lesz elég időnk fotózni, most viszont tartanunk kell magunkat az időtervhez!

A busz nagy csobbanással keresztülhajtott egy vízzel teli árkon, egy újabb loccsanással a társán, aztán gyorsítani kezdett. A férfi közelebb hajolt az ablakra tapadó fiához. A ritkás lombok között mohával és repkénnyel befutott falak látszottak. A törött üvegű ablakok színes fényeket tükröztek a koszos falakra. A legközelebbi toronyház fölött madarak köröztek sötét felhőként, aztán a motorhangra egyszerre rebbentek észak felé.
– Anya, te jártál már itt? – fordult ismét hátra a fiú.
A nő zavartan kapta fel a fejét. Gyorsan a szájába dobta a körömnyi tablettát és meghúzta a vizes palackot. A táskáján tartott kezén megfeszült a bőr.
– Nem, még soha – hangja leheletnyi suttogásként röppent az ülés fölött.
– Nézd, Nichola, elől már látszik kurgán! – fordította előre a gyereket az apa. – Ott a tó is mögötte, ahogy néztük a térképen!
A fiú kicsusszant a folyosóra, a karfákba fogózkodva bámult előre. Halványkék szeme elkerekedett, ahogy itta a látványt. Izzadó tenyérrel fogta meg apja kezét.
– Előre mehetek, hogy jobban lássak? Nina néni biztos megengedi, hogy mellé üljek!
A szülők szeme összevillant.
– Menj csak, de ha megálltunk, nem mész el a busztól, amíg le nem szálltunk! – biccentett az apa. – Várj! Itt hagytad a táskád! Ugye nem gondoltad, hogy majd viszem helyetted?
– De apa – fújt egyet a fiú, ám a következő pillanatban már indult is a busz eleje felé.
Az idegenvezető megérezte a mozgást, és hátranézett. A fiú megállt mellette, széles mozdulatokkal magyarázni kezdett, aztán ügyesen becsúszott a félrehúzódó nő melletti helyre.
– Bírni fogod? – nézett hátra a férfi.
A nő oldalra nézett. A szomszéd ülésben elterülő idős nő tátott szájjal horkolt. Az asszony közelebb hajolt a férjéhez.
– Zúg a fejem, a szívem majd kiugrik a helyéről, de bírni fogom!
A férfi megsimogatta az arcát.
– Ha gondolod, maradj a buszon, majd mi körbejárunk Nicholával.
– Ígéretet tettem a papuskának, hogy eljövünk ide egyszer, úgyhogy, ha ennyit utaztunk, akkor most már nem hátrálhatok meg.
A busz kanyarodni kezdett, szuszogva kapaszkodott fel az emelkedőn, miközben az utasok a leszálláshoz készülődtek. Tucatnyi nyelven hangzottak el kérdések és válaszok. Valaki felnevetett, mire egy idős férfi mogorván végigmérte a közelében ülő párt. Az apa kihajolt a sorok között, a fiú nevét kiáltotta. Nichola szélesen mosolygott, ahogy hátranézett. A férfi megpaskolta az ölébe vett kis hátizsákot, mire a fiú bólintott.
A sofőr kedélyesen intett a lefelé haladó kék-sárga busz vezetőjének, majd tucatnyi helyet elfoglalva a domboldalba épített parkoló közepén állította meg a csörömpölő járművet. Az ajtók szisszenve nyíltak, utasok lendületet vettek a motorhang nélküli csendtől, és lefelé nyomakodtak. Nichola anyja aggódva kereste szemével a fiát, a lassan ébredező asszonytól azonban nem tudott kiszállni a belső ülésből. Férje megfogta a kezét, fejét megcsóválva intette türelemre. Az utolsók között jutottak le a buszról, közben az első ajtónál összetömörültek az emberek.
– A mosdó merre van? – hangzott a kérdés Nina felé.
A nő a parkoló szélén álló magányos épület felé intett, mire néhányan sietős léptekkel a jelzett irányba indultak. Az apa megszorította párja kezét, ahogy a megritkult tömegben végre feltűnt az idegenvezető kezébe kapaszkodó fiú. Nichola mondott valamit a nőnek, aztán szülei felé indult.
– Nina néni szerint egyedül is felszaladhatok a dombra, nem kell megvárnom a többieket! – kiáltott futás közben.
Az asszony leguggolt, magához húzta a fiát, megigazította a kitűrődött pólóját.
– Előttünk az egész délután, nem kell rohanni! Felveszed a sapkád, aztán bekenjük a bőröd, nehogy leégj. Ehetünk is pár falatot, ha gondoljátok! A busz nem megy sehova, amíg mindenki vissza nem ér a túráról! – intett, amikor látta a tiltakozásra nyíló szájat.
– Igen, anya – sandított apja felé Nichola.
A férfi a kurgán csúcsára vezető ösvényt tanulmányozta. Ezerkilencszáznyolcvanhat lépésnyi út várt rájuk a domboldalon ültetett fák árnyékában, míg elérik az obeliszket. A busz félútig hozta fel őket az űrből is jól látható emlékhelyre, a hátralévő szakasztól mégis kellemetlen érzése támadt. Alacsony lépcsőfokok, folyamatosan szaladó fakorlát, és a kiszélesedő fordulóknál elhelyezett padok. A szerpentin emelkedését az idősebb korosztályhoz szabták, ám akadt, akinek még így is kihívást jelentett.
– Figyelem! – emelte magasba a kezét Nina. – Kérek mindenkit, emlékezzen a megbeszéltekre! A szerpentinen lassan haladjunk, lehetőség szerint használjuk a korlátot. Aki elfáradt, a fordulóknál pihenjen nyugodtan, amíg erőre kap. Aki úgy érzi, bármikor visszafordulhat, és a pihenőházban megvárhatja a többieket. A tóhoz vezető ösvény a második fordulónál ágazik le az emlékműhöz vezető útról. Aki azt az utat választja, kérem, visszafelé ne akarja megmászni abból az irányból a dombot! Kapcsolják be a nyomkövetőiket, és ha bármi gondjuk van, azonnal jelezzék nekem!
Nichola izgatottan mocorgott anyja kezei közt, miközben a fényvédő krém utolsó foltját is elsimította rajta. Gyorsan belebújt a felé nyújtott hátizsák szíjaiba, aztán megfeledkezve a beígért ételről, meglódult az idegenvezető mögött felsorakozó csoport felé.
– Nem baj, ha mozog kicsit! – segítette fel guggolásból a párját a férfi.
Kéz a kézben sétáltak a többiek után. A kisfiú Nina mellé csapódott, akit folyamatosan zaklatott. A kérdések és válaszok elvesztek a társaság zajában, a nő kedves mosolya azonban őszintébbnek hatott, mint bármikor korábban. Az első emelkedő szétzilálta a társaságot. Az idegenvezető a fordulónál maradt, onnan biztatta a lemaradókat. Nichola közben felszaladt a második fordulóig, leintegetett az alatta pihegőknek, aztán lendületesen nekivágott a következő szakasznak.
A férfi megigazította a hátizsákot a vállán, majd feleségével a háta mögött megelőzött pár embert. A második pihenőnél álltak meg először, ittak egy kortyot, aztán tovább kapaszkodtak felfelé. A magasba vezető járda két oldalán arany és bíbor bársonyvirágok nyíltak, a férfi letépett egyet, kicsit elemelte a kendőt és a nő füle mellé tűzte. A harmadik fordulónál a korlátnak dőlve körbenéztek. Az üres parkoló közepén fénylő ablakokkal állt a kék-sárga busz, mögötte a betoncsíkká keskenyedő út, amin érkeztek. A fák mögött intő ujjként emelkedtek a halott város romos toronyházai. Az óriáskerék vastraverzét védő kupola anyagán szivárványszínekben tündökölt a tavaszi nap fénye. Nagy madár körözött a magasban, alatta szürke madárraj rebbent a fák csúcsa felett.
Nichola az utolsó fordulónál járt, szökdelve tette meg a még hátralévő fokokat, aztán párnaként használta a hátizsákot, ahogy elhelyezkedett az egyik padon. Sapkája ellenzőjét az arcába húzta, hangosan szuszogott, amikor szülei feltűntek a kanyarban. A férfi a szája elé tette az ujját, aztán színpadias lábemeléssel lopakodni kezdett az emlékmű felé.
– Várjatok! Ne hagyjatok itt! – ugrott fel a fiú a padról.
Táskával a kezében elrohant mellettük. Feltrappolt a négyszintes márvány emelvényen, egyenesen neki a hófehér obeliszknek.
– Én lettem az első! – kiáltotta, aztán elkapta a kezét az oszloptól. – Hé, ez forró!
– Nichola, azonnal gyere ide! – torpant meg az anyja az emelvény előtt.
A férfi az órájára pillantott. Húsz fok, enyhe délkeleti szél, szórványos felhőzet az elmúlt órákban. Megrázta a fejét, azután felsétált az emlékműhöz. Felnézett a tíz méter magas márványoszlopra, melyen huszonhat oszlopban és ötszáz sorban követték egymást a cirill betűs nevek. Óvatosan kinyújtotta a kezét, ám a tömör anyag hűvösen simult a tenyeréhez.
– Minden rendben – szólt hátra. – Teljesen hideg.
– De én éreztem! – vörösödött el Nichola.
A nő a férjére nézett, aki megvonta a vállát.
– Ülj vissza a padra, rögtön jövünk! – emelte fel az ujját az asszony.
– Inkább veletek megyek! – csücsörített akaratosan.
A két törékeny alak megmászta a négy fokot, aztán együtt léptek a férfi mellé, aki a neveket silabizálta.
– A dédpapa neve is itt van? – nézett végig az oszlopon a fiú.
A nő pillantására az apa levette a hátizsákját, és magához intette a fiút.
– Tudod, mi ez a hely?
– Persze, az áldozatok emlékműve. A dédpapa szerint elég ostoba elnevezés – nézett fel az anyjára a fiú.
Az asszony szemében könny csillant.
– Arra is emlékszel, miért mondta ezt Melnyik papa?
– Csak arra emlékszem, hogy milyen mérges volt, amikor szóba kerültek az áldozatok – rázta a fejét Nichola.
– Dédapád gyűlölte az áldozat megnevezést, ahogy azt is, hogy sokan erre alapozták az egész későbbi életüket. Évekig harcolt azért, hogy a közvetlen áldozatokon kívül a többi embert túlélőként kezeljék. A társadalmi visszailleszkedés támogatását tartotta fontosnak a segélyezés helyett. Küzdött az ostoba rémhírterjesztők ellen, akik a mutációra hivatkozva kiközösítették a kitelepítettek leszármazottait. A haza hőse volt, többet tett a világ megmentéséért, mint azt sokan el tudják képzelni, mégis elhagyta a szülőföldjét, mert itt csak a hazugságokról lehetett beszélni.
A fiú zavartan nézett anyjáról az apjára.
– Anya, én ezt nem értem – mondta végül csendesen.
A férfi megsimította a fejét.
– Semmi baj, majd megérted, ha elég nagy leszel! Most elég, ha látod ezt a helyet, és soha nem felejted el a kurgánt, a halott várost és azt, hogy milyen fontos túlélni!
Nichola végignézett a fölé magasodó oszlopon.
– Ezt nem fogom elfelejteni.
– Most is érzed a forróságot? – kérdezte az anyja.
Nichola az obeliszk felé nyújtotta a kezét, ám nem érintette meg.
– Meleget érzek a kőből áradni.
A férfi leguggolt, a kezét a kőre fektette.
– Tedd a kezemre a kezed – kérte a fiát, aki szó nélkül engedelmeskedett. – Így is érzed?
– Nem olyan, mint amikor hozzányúltam, de érzem a meleget a kezeden keresztül is. Téged nem éget meg?
– Menjünk! – állt fel az apa és szelíden a felesége felé terelte a fiút.
Az asszony megölelte Nicholát, aztán elindultak lefelé az emelvényen.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez a weboldal sütiket használ!

Ha elfogadod a weboldal statisztikákhoz szükséges sütiket használatát. Amennyiben nem engedélyezed a használatát, akkor az oldal továbbra is elérhető, viszont az nem küld információkat rólad.