Hatos fokozat

Homlokomat a világűrre nyíló kerek ablaknak nyomtam. Az űrállomás átlépett a terminátoron és megkezdte útját az árnyékos oldalon. Odalenn sötétség honolt.

Megborzongtam. Néhány hete ugyaninnen néztem a Földet. Akkor a városok fényesen csillogó ékköveként sorakoztak a kontinenseket átszelő utak folyamatosan vibráló hálózatához. Most, akárhogy erőltettem a szemem, csak a halvány partvonalakat láttam, azt sem mindenhol.

A tükröződő üvegben Vefton hajlott alakja bukkant fel mögöttem.

Nem tudsz aludni, Jorn?

Vontatottan beszélt, gondosan formázta a szavait. Haja zsíros csomókban meredezett mindenfelé, sápadt arcán lilás karikákká mélyültek a szeme körüli ráncok.

Nyugi doki, semmi baj! – néztem felé. – Csak nosztalgiázok.

Szótlanul biccentett, aztán mellém lépett és kibámult az ablakon. Elhúzódtam mellőle, amennyire tudtam. A fertőtlenítő szagát már megszoktam a ruháján, de a pólusaiból áradó bűz zavart. Sokáig nem mozdult, levegőt is alig vett. Azt hittem nyitott szemmel alszik.

Látom, a Mitsubishi torony még tartja magát – intett széles ívű mozdulattal a halvány fényfoltra Japán homályba burkolózó szigetén.

Talán – húztam meg a vállam. – Te is tudod, milyen csökönyös népség.

Vefton megmasszírozta a tarkóját, és ide-oda billegtette a fejét. Utáltam, amikor ezt csinálta. Percekig el tudott szórakozni ezzel, miközben hangosan pattogott a nyaka. Érdekelt, mi hozta a kilátóba, ezért próbáltam türtőztetni magam.

Valami hír? – kérdeztem, amikor már untam, hogy húzza az időt.

Woggson szerint nincs már miért várni.

Woggson egy barom – löktem el magam az ablaktól. – Doki, te is láttad az előbb a Mitsubishi torony fényét!

Kihúzta magát, végigsimított a gyűrött overallján, aztán hunyorogva végigmért.

Woggson el fog indulni. Velünk vagy nélkülünk. A kérdés az, mi csatlakozunk-e hozzájuk?

Hátat fordítottam neki és kibámultam az ablakon. Az állomás sebesen haladt a Csendes óceán felett. Nem mozdult semmi sem a levegőben, sem a vízen. Tudtam, hogy alig több mint harminc perc múlva kibukkanunk a napsütötte oldalon, mégis olyan érzésem volt, hogy a Pokol felé száguldunk.

Jorn – tette kezét a vállamra Vefton. – Bele kell törődni.

Leráztam a kezét és otthagytam a kilátóban. A néptelen folyosókon a szobánk felé csörtettem. A falak mögött rejtőző gépek zaján kívül semmi nem zavarta meg a csendet. Az ebédlő üresen kongott, ahogy a társalgó is. A kabinajtók többsége lezárva, némelyiken elektronikus pecsét nyoma.

Megálltam az egyik nyitott kabin előtt és benéztem. Ruhák hevertek a földön szerteszét. Az asztalon felborult bögre körül szikkadt folt. A falon holokeretekben mosolygós arcok. Nem tudtam, kik laktak benn, és már nem is számított. Tizenhárom ember, ennyi maradt életben a több mint száz fős személyzetből. Ott voltam az elsők halálánál és néhány perce az utolsó áldozat temetésénél is. Egyedül néztem a kilátóban, ahogy egy fiatal férfi teste felizzik a légkörben. A tűz volt az egyetlen, ami biztosan elpusztította a benne élősködő vírust és a hamvak már nem árthattak a lentieknek.

Az emberiség haldoklott, mi pedig nem tehettünk semmit. A magasban keringve éltük át a pusztító napokat.

Az első jelentések az influenzajárványról az után jelentek meg, hogy ünnepelt űrhajósként körbeutaztuk a Földet. Az évezred felfedezői voltunk, akik saját szemükkel láthatták a Gliese 581c csodálatos világát. Elhoztuk a bizonyosságot, létezik más élhető bolygó a Földön kívül. Az emberek a vállunk hordtak körbe azon a világon. Kiélveztük a siker minden percét. Mindenhol a legnagyobb stadionokat töltöttük meg rajongóinkkal, átéltük azt, amit hajdan a rocksztárok. Vezető politikusok és iparmágnások adtak minket kézről kézre, fogadások tucatjain vettünk részt, online műsorokban szerepeltünk, az utcán pedig farkasszemet nézhettünk vigyorgó önmagunkkal az óriás holoplakátokon. New York volt az utazás első állomása, Tokió az utolsó. Egy perc pihenőt sem kaptunk, a média minden felett elsőbbséget élvezett.

A körút végeztével Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li–huang szabadságot kért és a Földön maradt. Ha ennyit ráért a beszámolókat az utazásról és a terepfelmérésről, akkor néhány napot igazán tölthetnek a családjukkal. Vefton doki nem élt a lehetőséggel, agglegényként jelentkezett az útra, indulás előtt mindenét elajándékozta. Nekem lett volna hova menni, de nem láttam értelmét felszakítani az évtizedes sebeket. Tucatnyi zsenipalántával körülvéve visszatértünk az űrállomásra, ahol az űrhajót hagytuk. Megállás nélkül dolgoztunk. Átvizsgáltuk a Vasököl minden négyzetcentiméterét és kielemeztünk minden csillagközi porszemet, amit találunk rajta.

Dr. Jacobs halálának híre napokkal később ért el hozzánk. Valószínűleg nem ő volt az első beteg, ismertsége miatt mégis őt kiáltották ki alfa esetnek. A fogadóbizottságunk vezetője egy családi túrán lett rosszul. Mire a mentőegység kiérkezett, a magas láztól eszméletét veszítette és úton a kórházba meghalt. A gyorsított vizsgálat egy ismeretlen influenzatörzset talált a szervezetében.

Rofelli keserűen számolt be az eseményekről.

Idelent mindenki megbolondult. Az Űrközpontot lezárták, fegyveresek vették körbe a területet. Több tucat beteget és hét hordozót találtak az alkalmazottak között, őket elkülönítették a tábori kórházban. Folyamatosan érkeznek a mentők a közelben lakó dolgozók hozzátartozóival. A Járványügy mindenkit ellenőriztet, aki kapcsolatban került dr. Jacobs-szal és részt vett a világ körüli úton. Kaufmant és Ivorssont a repülőtereken tartóztatták fel. Tünetmentesek, ám a biztonság kedvéért karanténba kerültek.

Mushcov? – kérdeztem a kis franciát a nagyhangú barátjáról.

Teljes fertőtlenítésen esett át – vigyorgott Rofelli. – Elszokott a szervezete a vodkától, így aztán kisebb alkoholmérgezés lett a családlátogatás vége. Kórházban kezelik a macskajaját. Ezt leszámítva makkegészséges!

Li–ről van hír? – lépett mellém Vefton. Az ő barátsága a kis kínaival legalább annyira furcsa volt, mint Rofelli és Mushcov kapcsolata.

Égre-földre keresik. A családja meghalt egy vegyi katasztrófában néhány éve, de nem mondták el neki, amíg haza nem ért. A kínai hatóság szerint zarándoklatra indult. Csak annyi bizonyos, hogy a szállodából elhajtott, az autóját pedig a Huangshan nemzeti park közelében találták meg. A helyiek nem tudják, merre lehet a férfi, aki kék gyászruhában vezette a környéken ritkaságnak számító elektroautót. Ahogy ismerem, bevette magát a hegyek közé, üldögél egy barlang előtt, közben meg fogalma sincs, mi történik a világban!

Veled mi van? – vettem vissza a szót.

Egészségesebb nem is lehetnék! Túlestem a vizsgálaton, a gyorsteszt szerint kutya bajom – húzta el a száját a csillagászunk.

De? – kérdeztem rá.

Rofelli körbepillantott. Majdnem felnevettem. A katonákkal körbevett épületből indított hívást rajtunk kívül legalább tucatnyi ember nézett.

Valami nagyon nincs rendben. Hullanak az emberek, Jorn – halkította le a hangját. – Az influenza, vagy legyen ez bármi, rendkívül gyors lefolyású. Ahogy én látom, fogalmuk sincs, mit lehet ellene tenni. Az orvosok kimerültek, a katonák idegesek, egy percre sem teszik le a fegyvert. A készleteket éjszaka dobják le quadkopterekről, de a gépek soha nem érintik a talajt. Tegnap lövéseket is hallottam. A katonák szerint csak az egyik Marauderüket járatták. Úgy tettem, mint aki hisz nekik, de nem vagyok ostoba!

Vefton szó nélkül fordult ki a szobámból, nem várta meg a beszélgetés végét. Tíz perccel később múlva Davies őrnagy karantént rendelt el, egyúttal kikapcsoltatta az űrliftet. A következő órákban az orvosi szoba körzetét lezárták, a környező kabinokat kiürítették. A mérnökök megfeszített munkával átkötötték a légszűrőket és önálló energiaellátást biztosítottak a szektornak. A parancsnok a kommunikátoron fegyelmezett, űrhajóshoz méltó viselkedésre szólított fel mindenkitől, amíg az elsődleges vizsgálatok folynak.

Estére meghalt az egyik fiatal mérnök, aki velünk érkezett az állomásra. A földi irányítás felhagyott az órák óta tartó értetlenkedéssel, jóváhagyta a korábbi intézkedéseket. Az állomás vezető orvos az Űrközpontban ragadt, a gyorsteszt kimutatta nála a vírus jelenlétét, így Veftontól várták a teljes körű jelentést a személyzet egészségügyi állapotáról. A jelentés soha nem készült el. A dokit és három segítőjét lefoglalták az egymás után érkező betegek. Az állomáson megállt az élet. A szkafanderbe öltözött beteghordókon kívül mindenki, aki nem volt szolgálatban a szobájába zárkózott, várta a tünetek felbukkanását és közben a Földről érkező híreket bámulta.

Az Uniós vezetés felkészült a tömeges megbetegedések kezelésére – jelentkezett Kaufman a frankfurti elkülönítőből. – Az Államokból érkezők karanténba kerülnek, és komplex vizsgálaton esnek át. A hangulat kissé feszült, sokan nehezen tűrik a tortúrát, nem értik, hogy miért van erre szükség, de szerintem néhány napon belül lecseng a hisztéria része. Találtak néhány influenzás beteget, de egyiküknél sem mutattak ki semmi szokatlant.

Mi két embert veszítettünk egyetlen nap alatt, és hét súlyos állapotú betegünk van – szólt át a vállam felett Vefton. – Egy rendkívül agresszív influenzatörzzsel van dolgunk. Az antibiotikumos kezelésre nem reagál. Majdhogynem tehetetlenül nézzük végig a betegek haldoklását. Ez komoly fertőzés, nem nevezhetjük hisztériának!

Valóban aggasztó, ami nálatok történik, azonban a zárt csoportok fokozottan kitettek a megbetegedéseknek – biccentett a mérnök. – Bízzunk benne, hogy mielőbb megtalálják a hatékony gyógymódot!

A következő napon a híradások szinte egyszerre számoltak be a világvárosokban robbanásszerűen szaporodó megbetegedésekről. Nem néhány elszigetelt eset bukkant fel, hanem százával este össze az emberek a lakásukon, a munkahelyükön vagy éppen az utcákon. Anglia elzárta magát a kontinenstől, de elkésett a blokáddal. Párizsban néhány óra alatt véres lázongás tört ki, Berlinben tömeges karambolok bénították meg a várost. Rómában félreverték a harangokat, a pápa az Angyalvárba vonult vissza. Moszkvában páncélozott csapatszállítók bukkantak fel a fontosabb kereszteződésekben, a levegőben harci gépek köröztek. Delhiben éjjel–nappal égtek a halotti máglyák. Peking lezárta a határait, elvágta Kínát a világtól. Tokióban az öngyilkosságok száma az egekbe szökkent.

A WHO bejelentette, hogy négyesről hatos fokozatra emelete a pandémia–fenyegetés szintjét. Vefton a hír hallatán elfintorodott. Megpróbált eloldalogni, de sarokba szorítottam a kérdéssel, hogy ez tulajdonképp mit jelent. Egyetlen szóval összefoglalta a jelentését: járvány.

Davies átszervezte a szolgálatot, próbálta lekötni az emberek figyelmét, ám ez nem sokat segített a hangulaton. A vírus terjedése napokról órákra csökkent. Néhány kutató a világhálóra publikálta az eredményeit, mielőtt maga is a láz áldozata lett volna. Minden bizonnyal a többi kutatónak akartak segítséget nyújtani, azonban csak újabb pánikrohamot sikerült előidézniük a sikertelen gyógymódok felsorolásával. Az influenzatörzs nem egyezett egyetlen korábban regisztrált csoporttal sem. Fertőzőképességénél csak az alkalmazkodó képessége volt félelmetesebb. Vefton nem tévedett az antibiotikumok hatástalanságával kapcsolatban.

A doki megküzdött minden egyes ember életéért, aki a kezei közé került, és nem az ő hibája volt, hogy alulmaradt. Saját bőrünkön tapasztaltuk mindazt, ami a hírekből felszivárgott hozzánk. A hirtelen fellépő magas láz néhány órán belül leverte a lábáról a beteget. Az izomfájdalmak valódi görcsökkel párosultak. A köhögés fulladási rohamokat okozott. Az erőlködéstől a tüdőben elpattantak az erek és a beteg nemegyszer saját vérében fulladt meg. A fertőzés lappangási ideje változó volt, erősen függött az életkortól és az egészségi állapottól. A fiatalabbak voltak a legfogékonyabbak, az idősebbek szervezete, akik már átestek több időszakos járványon, tovább dacolt a kórokozóval.

Az állomáson pattanásig felszültek az idegek, annak ellenére, hogy az első napok után nem jelentkeztek újabb betegek. A szolgálatot rettegő emberek vették fel, és a légkörben elizzó tetemek látványa Davies elképzelése ellenére nem sokat segített a morálon. Valaki elhintette a pletykát, hogy az űrliftet a Földön felrobbantották, mire elkezdődött a készletek számolgatása. A karantén mellett hamarosan börtönt is ki kellett jelölni a parancsnoknak. Néhány elkeseredett ember el akarta kötni az egyik mentőegységet, hogy a hazatérhessen családjukhoz. Újabb emberek estek ki a munkából, ami tovább rontotta a hangulatot.

Vefton elvétve bukkant fel a kabinban. Arca látványosan megnyúlt, kilókat veszített néhány nap alatt. Világos bőre szürkés árnyalatot vett fel, de nem mertem szólni neki. Serkentőkön élt, alig lehetett hozzá szólni, mert rögtön morogni kezdett. Úgy gondoltam, a csillagközi útnál keményebb megpróbáltatás nem állhat előttünk, de ez a helyzet minden képzeletemet felülmúlta.

Még nincs vége – mondta egy este kávéval a kezében.

Érdekes arcot vághattam, mert abbahagyta a járkálást. Leült és a hátát a kabinfalnak vetette. Hosszan dörzsölte a homlokát, szerintem a szeménél rángatózó ideget próbálta eltakarni előlem. Nem akartam sürgetni, kivártam, amíg összeszedi magát. Amikor a szeme már nem ugrált, a fejem mellett kezdett bámulni egy pontot. Percekig kerülte a tekintetem, aztán nagy sóhajjal letette a poharat és végre rám nézett.

Ez csak az első hullám volt – jelentette ki. – Eddig a leggyengébbeket döntötte le, és most erőt gyűjt a folytatáshoz.

Megborzongtam. Mindig óvatosan bánt a megállapításokkal, ezért eszembe sem jutott kétségbe vonni a szavait.

Úgy beszélsz róla, mintha a vírus értelmes lenne.

A doki felnevetett.

Nem, arról szó sincs! Ilyent eszembe sem jutott. Viszont rendkívül gyorsan mutálódik. Soha nem találkoztam ehhez foghatóval, és ahogy látom, ezt a nálam sokkal tapasztaltabb virológusok sincsenek jobb helyzetben. Nincs megbízható gyógymód, az antivirális szerek használatával pedig csupán mesterségesen kitoltuk a lappangási idejét. Amint sikerül áttörnie a védelmi vonalainkat, újra lecsap és sokkal erősebben. Idefent szerencsénk volt. Az űrbe kiképzett, jó fizikai állapotú emberek kerülnek, így alig haladtuk meg a tíz százalékot a megbetegedésben. Odalent ez az arány elérheti a húsz-huszonöt százalékot is. Mire az első hullám lecseng, a civilizáció közel fog állni az összeomláshoz.

Ülő helyzetbe toltam magam.

Nem túlzás ez, doki?

Vefton maga elé nézett egy darabig, úgy tűnt, nem hallotta a kérdésem.

Gondolj csak bele, Jorn – mondta aztán, miközben ismét elnézett mellettem. – Minden negyedik-ötödik ember beteg. Valaki ápolja őket. Jobb esetben egy agyonterhelt intézmény, rosszabb esetben a családja.

Akkor… – kezdtem bele, ám gyorsan leintett.

Várj! Egy beteg kiesése tucatnyi ember is leköthet. Nem jelenik meg a munkahelyén, ezért valaki helyettesíti. A legtöbb esetben magatehetetlen, így ápolni kell, szükség esetén szállítani. Ha az egészségügyben vagy közműveknél dolgozott, akkor a kiesése kevésbé pótolható. Az iskolák bezárnak a járványveszély miatt. Az egészséges emberek egy része kénytelen otthon maradni. Amennyiben van már beteg a családban, akkor a fertőzésveszély hatványozottan jelenik meg. Elkülönítésre sem otthon, sem a munkahelyen nincs lehetőség. A tömegközlekedés és szállítmányozás akadozik. A kormányok kénytelenek rendkívüli állapotot bevezetni. Önkéntesekkel, vagy katonákkal kell ellátni a minimális szolgáltatásokat, ha a városok nem akarnak a szemétbe fulladni és éhen halni. A halottakat el kell temetni, ami újabb erőforrásokat köt le. Végtelen körforgás ez, ahol minden újabb érintkezéstől egy újabb fertőzött, vagy hordozó kerülhet ki.

Nem várta meg amíg magamhoz térek a döbbenettől. Belekortyolt a kávéba és felém intett a bögrével.

Azt hiszed, viccelek, de hidd el, hogy nem! Az első hullám lecsengése után a második hullám a túlélőket tizedeli meg. A vírus erősebb lesz, az emberek gyengébbek. A védőfelszerelések, gyógyszerek a raktárakban hevernek elérhetetlenül. Még ha lesz is orvos, aki képes ellátni a feladatát, középkori körülmények között kell majd dolgoznia. Labor, EKG, CT és röntgen nélkül triviális okokból fognak hullani az emberek. Egyetlen fájós fog húzása, vagy seb elfertőződése halálos lesz majd. A fertőzés miatt újabb húsz százalék fog meghalni. A legnagyobb problémát a megszokott szolgálatatások hiánya jelenti majd. A nagyvárosok omlanak össze először, a vidék még tartani fogja magát, hiszen ott lesz élelem és tiszta víz. A helyzet akkor válik kritikussá mikor a katonaságot már leköti őket a saját betegei ellátása, és kiteljesedik az anarchia. A menekülők éhes sáskarajként járnak be mindent. Nem gondolkoznak, nem terveznek. A holnap nem lesz fontos, csak a napi túlélés. Harcolni fognak mindenkivel mindenért, amit meglátnak, és közben elterjesztik a mutáns kórt a kevésbé fertőzött területeken.

Lesznek túlélők! – próbáltam tiltakozni a sötét kép ellen.

Elsősorban azok, akik most is elzárkózottan élnek. Nomád törzsek, bennszülöttek, kis szigeteken élő népcsoportok. Nekik van a legtöbb esélyük az életben maradásra. Együtt élnek a természettel és nem szorulnak rá a technológiára. Képesek változni, ha a körülmények változnak. Ha nem találkoznak menekülőkkel, ők lehetnek az új civilizáció alapítói.

Teljesen kiment az álom a szememből. Vitázni akartam vele, azonban felberregett a kommunikátora. Valamit mormogott az orra alatt és a bögréjét hátrahagyva elsietett. Aznap éjjel alig aludtam valamit.

Reggel az űrből is láthattuk, ahogy vaskos, fekete füst gomolyog San Jose közelében. A cupertinói világtorony égbeszökő csúcsa fáklyaként lángolt a híradások képein. Alig néhány órával később a frankfurti Millennium toronyban tört ki tűzvész. A média alig győzte feldolgozni a percenként érkező híreket. Az Államok és az Unió statáriumot hirdetett, drónok és harcjárművek vettek körbe minden fontosabb épületet. Oroszország az éjszaka folyamán lerohanta Litvániát, Észtországot, Ukrajna és Finnország egy részét. Japán kilépett az Ázsia Szövetségből és felszólítás nélkül lőtt minden repülőre és hajóra, ami a partjai felé közeledett. Helyi háborúk tucatjai lángoltak fel. Politikusok és katonák próbálták kihasználni a szomszédaik legyengülését. India és Pakisztán kölcsönösen atombombát dobtak egymásra. Az afrikai államokban fellángoltak az ősi törzsi villongások. A dél–kínai tengeren négy ország hajói vívtak értelmetlen csatát az égő olajkutak körül.

Stokholmban a reptéri karantén őrségét lerohanták a hírektől megrémült emberek. A kitörési kísérlet közben készült felvételek bejárták a világot. A véres zűrzavart kihasználva sokan megszöktek, a hatóságnak esélye sem volt a felkutatásukra, ezért a szükségkórház fenntartása mellett feloldották a karantént. Ivorssont is elengedték azzal a nevetséges kikötéssel, hogy nem hagyja el a lakhelyét. A mokány elektromérnök háza egy erdő közepén állt, kilométerekre mindentől. Két napjába telt, míg hazavergődött. A házat érintetlenül megőrizte a család, a szélerőmű pedig néhány óra alatt elegendő áramot termelt a rádiózáshoz.

A katonáktól hallottuk, hogy sorra állítják le az erőműveket és elosztótelepeket. A lecsökkent személyzet nem tudja ellátni a munkát és senki nem vállalja a felelősséget az esetleges meghibásodásokért. A polgári repülés gyakorlatilag megszűnt, az internet kezdetleges szinte esett vissza. A kábelhálózaton még lehet kommunikálni, bár már egyre többször csupán szöveges adatokat tudunk továbbítani. Az utcák tele vannak eldobált elektronikai készülékekkel. Előkerültek a régi rádióamatőr eszközök, aki teheti, azzal tartja a kapcsolatot a környezetével. A statárium miatt alig van mozgás. Idefenn aki tehette napokkal ezelőtt elhagyta a városokat és visszahúzódott a hegyekbe. Közeleg a tél. Néhány hét és a hideg rendbe teszi a dolgokat.

Li–ről továbbra sem kaptunk hírt. Vefton csak a fejét rázta, naivnak nevezett, aztán eltűnt a laborjában. Naphosszat tesztelte a felgyógyultak mintáit. Mivel nem történt újabb megbetegedés, a hangulat felszabadultabb lett. A emberek napok óta először mosolyogtak egymásra és még azt is elnézték, hogy a lábadozó Davies morogva járta körbe az állomást. Fél nap alvás új erőt adott neki. Szerencséje volt, az influenza elkerülte, csak kimerültségtől esett össze a vezérlőben.

Összegyűltünk a közös helyiségben, hogy bámuljuk a képernyőket. Az online adásokból eltűntek a csinos bemondónők, helyettük szögletesen mozgó, rövid hajú férfiak próbálták hangjukat a kamerák előtt. A hírek egyre kevesebb betegről tettek említést. A tervezetten leálló közművek közelgő újraindítása és az orvosok küzdelmes munkája volt mindenütt a téma. Alacsonyan szálló drónok készítettek a siralmas utcaképeket a lassan éledő városokról. Az Államokban felfegyverzett automaták vették át a szolgálatból kiesett rendőrök helyét, másutt szkafandernek is beillő védőöltözetbe bújtatott katonák szorongatták a fegyvereiket. A rend helyreállt a nagyobb városokban, ám Ivorsson északi optimizmusát még nem igazolták a látottak. A doki mellettem ülte végig az adást. Nem kommentálta a felvételeket, nekem meg nem volt kedvem gúnyolódni a korábbi kijelentésein.

Elegem lett a semmittevésből és Vefton savanyú ábrázatából. Átcsusszantam a zsilipen, fellebegtem a Vasököl parancsnoki tornyába. Kicsit egyedül akartam lenni, ám az állomás másodtisztjét találtam a pilótaszékben.

Azokkal a gombokkal nem érdemes játszadozni, kapitány – mondtam halkan. – Egy rossz mozdulattal halálra ítéli az állomást.

Woggson álla megfeszült, halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér.

Nem vagyok az a zöldfülű, akinek képzel! – húzta ki magát a székben. – Eligazodok a műszerek között.

A mosolyom lesajnálóra sikeredhetett, a szúrós tekintete azonban csöppet sem hatott meg. Davies említette bemutatáskor, hogy genetikailag feljavított helyettese a következő hosszú távú Naprendszeren belüli repülés kiválasztott parancsnoka. A köztük lévő feszültség oka az volt, hogy az expedíciós űrhajó építése még el sem kezdődött, az ambiciózus fiatalember pedig nehezen viselte a várakozást.

Kinéztem az ablakon. Az állomás kettős gyűrűje mögött felbukkant a Hold sápadt korongja. Az Alfa Bázist a napok óta hallgatott, a kínaiak elkülönülő kolóniája pedig a Csiucsuan állomásnak adásain kívül semmire nem reagált. Gondosan összesűrített másodperces adásaikat lehetetlen volt megfejteni. Éltek, de senki nem tudta elképzelni, miben mesterkedtek.

A Vasököl nem megy sehová – lebegtem odébb, alaposan megvárakoztatva a fiatal férfit.

A Gliese 581… – kezdte Woggson.

– … elérhetetlen – vágtam a szavába.

Elvörösödött a méregtől és körbeintett.

Egyszer már megtették az utat.

Kinevethettem volna, azonban nem szolgált rá. Meg sem született, amikor mi elindultunk az ismeretlen felé. Nem ismerte az oda vezető út nehézségeit. Nem feküdt éveket a fémkoporsókban, így soha nem élt át hibernációs rémálmot. Nem javította órákon át a meteor szabdalta burkolatot, nem tette ki magát a motorok másodlagos sugárzásának. A tudása azokra a felvételekre korlátozódott, ahol bíbor mezőket és a kéklő tengereket látott. Felelőtlenség lett volna azt állítani, hogy bármit tudunk a Gliese 581-ról. A saját bolygónkat sem tudtuk kiismerni évezredek alatt, értelmünk csak a kiszipolyozásig ért fel. Alig néhány órát töltöttünk a felszínen, az adatok nagy részét a szondák gyűjtötték be. Az ökoszisztéma alapos kutatásához évekre lett volna szükség. A felcímkézett minták nagy része bontatlanul hevert valamelyik földi laborban. Nem úgy tűnt, hogy a következő időszakban bárkinek fontosak lesznek ezek a hermetikusan lezárt dobozok.

Túl nagy a kockázat – mondtam végül.

Woggson felnevetett.

Akár maradhat is.

A Földre néztem. A karibi térség felett hatalmas fehér örvény kavargott. A hurrikán központjában zöldellő szigetet látva Vefton szavai jutottak az eszembe.

Itt van ránk szükség.

A fiatal tiszt dühösen mutatott ki az ablakon.

Itt semmi nem vár ránk!

Megráztam a fejem.

Ez már nem egyének célokról szól, hanem egy faj túléléséről! – mondtam, és kifelé löktem magam. – Gyávaság lenne elmenekülni, amíg bármi esély van odalent a túlélésre! Többet pedig meg ne lássam a Vasököl fedélzetén engedély nélkül! – szóltam vissza az ajtóból.

Az ügyeletem alatt sokat gondolkoztam a viselkedésén. Nem tudtam megmondani, én hogyan reagáltam volna az ő korában erre a képtelen szituációra. Nem ítéltem el, ám biztatni semmiképp nem akartam. Az indítópanelt már napokkal korábban kiszereltem Davies személyes kérésére. Tisztában voltunk vele, hogy nem lehetetlen átkötni a hiányzó részeket, azonban óvintézkedésnek ez is megtette. Szólni akartam az őrnagynak Woggsonról, de ahogy teltek az órák, annyira már nem tűnt fontosnak.

Vefton hajnalban tántorgott be a kabinba. Egyetlen délután leforgása alatt nyolc új beteget került a karanténba, akik közül három állapota a stázis ellenére kritikusra fordult. Nem dörzsölte az orrom alá, hogy igaza volt. Kibújt az overalljából, aztán szó nélkül eldőlt. A feje alig érintette a párnát, máris hortyogott. Fogtam a védőruhámat és kilopóztam a kabinból. Az automatánál teletöltöttem a bögrémet, aztán elvonultam a hidropónikus kertbe.

A halkan szuszogó gépek között friss zöldségillat lengedezett. Már csak a frissen ázott föld illata hiányzott a soha vissza nem térő gyerekkori évekből. Nekidőltem a korlátnak és aprókat kortyoltam a kávéból. Elmerültem a csepegtető berendezésen átkúszó vízcseppek látványában, de közben a Gliese 581c–n járt az eszem. A bolygó ígéretesnek mutatkozott, a légkör annyiban különbözött a földiétől, hogy kevesebb szennyezőanyagot találtunk benn. Bármerre néztünk, pasztell színekben ragyogó növényzet vett körül minket. Érintetlen tájat tapostunk a csizmáinkkal, valahogy mégsem éreztem kedvet magamban ahhoz, hogy alapító atyát játsszak abban a távoli naprendszerben.

Emlékszem, ahogy Mushcov leborult és elmorzsolt pár zsíros rögöt. Lelki szemével kiparcellázott mindent a láthatár pereméig. A csendes folyó partjára pedig odaképzelte a kis orosz falucskát a hagymakupolás templomával együtt. Mögötte állt Li, aki oly szeretettel simított végig a ringó fűszálakon, mint aki azt várta, hogy dalra fakad körülötte a mező. Ivorsson elégedetten hümmögve méregette az évszázados fákat. Nem szólt, de már látta az anyagban a leendő rönkházát. Kaufman és Rofelli soha nem tapasztalt egyetértésben térdig gázolt a folyóba, megfeledkeztek a legelemibb biztonsági szabályokról, miközben a vízi világot szondázták. Veftonnal ketten maradtunk a leszállóegység mellett. Szomorúan nézett rám a sötét szemével, én pedig megértően bólintottam.

A kommunikátor rezgése ébresztett a merengésből. A doki borzas feje tűnt fel a kijelzőn.

Ágyban lenne a helyed – mondtam köszönés nélkül.

Davies meghalt – közölte, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy nekem is lehet jó meglátásom.

Megdörzsölte a halántékát, aztán intett valakinek, mielőtt visszafordult volna hozzám.

Te vagy a rangidős a fedélzeten. Próbáld meg kézben tartani a helyzetet néhány napig! Nekem most van elég dolgom a betegekkel.

Bontotta a vonalat, mielőtt eszébe juttathattam volna, hogy ő volt a Vasököl másodparancsnoka és csupán az asztrogátor. A helyére illesztettem a maszkom, lefújtam a kezem fertőtlenítővel, átküzdöttem magam a túlnyomásos kamrán és a vezérlő felé vettem az irányt. Biztosra vettem, hogy Woggson már el is foglalta Davies posztját a parancsnoki székben. Felkészültem a fenyegetőzéssel tarkított harsány vitára, azonban bíztam benne, hogy nem durvul el a helyzet. Az állandó személyzetet megosztották a történések. Egy részük lebeszélhetetlenül hősként tekintett ránk, pedig láthatták, hogy kimerült emberként éltük át velük ezeket a napokat, a másik részük óvatosan kerülgetett minket, hiszen a fertőzést velünk érkezett a fedélzetre.

Egy űrobjektum üres vezérlőjénél lehangolóbb látványt űrhajós nemigen élhet át. Álltam az ajtóban és néztem a cserbenhagyott konzolokat. A pultok nagy részénél a kijelzőket a statikus villódzás töltötte be. Ökölbe szorítottam a remegő a kezem, aztán tízig számoltam és kiengedtem. Lassan végigsétáltam a konzolok között. Néhány helyen korrigálnom kellett a beállításokon, hogy legalább a minimális rendelkezési szintnek megfeleljünk. A fontosabb vezérléseket átirányítottam a parancsnoki konzolra. Egy ember képtelen megbirkózni egy ilyen komplex rendszerrel, de bíztam benne, hogy valakinek hamarosan megjön a jobbik esze és felveszi a szolgálatát.

Leültem Davies székébe. Külső nézetre kapcsoltam a főmonitoron. Néztem a Föld árnyékából előbukkanó Napot. Naponta tizenhatszor láthattuk azt, amit odalent csak egyszer, engem mégis minden alkalommal lenyűgözött a látvány. Ebből a távolságból a Föld épp olyan békésnek tűnt, akár a Gliese 581c.

Ötven évet töltöttünk távol, ebből negyvenkilencet hiperálomban. Azt hittük alig ismerünk majd a szülőbolygónkra, ám nagyot tévedtünk. Nem lett sem tisztább, sem elfogadóbb, sem etikusabb. A szegények ugyanúgy meghaltak, a gazdagok ugyanúgy meggazdagodtak. Az emberiség elérte a tizenkétmilliárd főt, miközben naponta ezrével haltak élten vagy szomjan emberek.

Az űrkorszak hajnalán Steven Hawking kijelentette, hogy az emberiség egyetlen reménye a túlélésre a kirajzás. A tézis immár nem csak egy elvonatkoztatott tankönyvi tétel volt, hanem valós lehetőség. Eltoltuk a határainkat egy másik naprendszerig. Bizonyítottuk, hogy az embernek van keresnivalója az űrben. Az utazásunkat támogató mamutcégek az éves alatt átszőtték a bolygót csápjaikkal, tornyaikkal kinyúltak az ég felé, de ott elakadtak. Meg sem próbálták megismételni a lehetetlennek tűnő küldetésünket. Amint eltűntek a jeleink a Naprendszer peremén, a gyávák ordítása elnyomták a bátrak hangját. Fél évszázad állt rendelkezésükre, hogy benépesítsék a Naprendszert, ám a Holdnál messzebb nem jutottak. Nagyon úgy tűnt, az emberiség kudarcot vallott.

Lekapcsoltam a külső kamerát és a vészhelyzeti terv szerint nekiláttam átnézni a rendszereket. Nem kellett sokáig egyedül dolgoznom. A belépők némán oldalogtak a helyükre. Láttam, hogy a csendes biccentésem elegendő biztatás volt számukra a munka folytatáshoz.

A rádiókapcsolat a Földdel két nappal később szakadt meg. Az ügyeletes szótlanul lépett be az étkezőbe. A kivetítőhöz ment, bekapcsolta és otthagyott bennünket az utolsó beérkező adás felvételével. A haldokló Berlint eltörölte a felszínről egy orosz atombomba, amire senki nem tudott már válaszcsapást mérni. Kaufman szavait hallgattam, miközben azt figyeltem, hogy Woggson gőgösen végignéz a túlélőkön. Csak elvétve találkozott válaszpillantásokkal, aki nem a képernyőt nézte, az maga elé bámult.

A járvány beteljesítette sorsát – mondta halkan Kaufman. Alig lehetett megismerni a mocskos ruhában. – Egy új világot teremtett, ahol az embernek már nincs szerepe. Elsöpörte a határokat, eltörölte az egyenlőtlenségeket. Akik még élnek, nem tudják, hogy meghaltak. Hiába állítanak mást a kormányok, összeomlott a civilizációnak nevezett színjáték. Nincs élelem, nincs áram és víz. Túlságosan kiszolgáltatottá váltunk a technológiától. A túlélők magányos dinoszauruszokként kóborolnak a felszínen. Megpróbálják begyűjteni a maradék élelmet, de a közeledő tél elől elfutni nem tudnak. Az utcák tele vannak temetetlen halottakkal és falkába gyűlt állatokkal.

Megtörölte a homlokát és nagyot nyelt, aztán a kamerába nézett.

A túlélők egymással küzdenek, mintha lenne értelme. Magukban hordozzák a kórokozót, bárhova futnak. A különböző tényezők találkozása újabb variánsokat hoz létre, amitől egy idő után az immúnisak sem menekülhetnek. A Föld-anya úgy döntött, visszaveszi, amit megpróbáltunk elbitorolni tőle.

Köhögni kezdett. Meg sem próbálta elrejteni a vércseppekkel tarkított kezét.

Induljatok a Gliese 581–hez, amilyen gyorsan tudtok!

Woggson körül gyülekezni kezdtek az emberek. Értelmetlen lett volna ebben a helyzetben vitába szállni vele, ezért kifelé indultam. Vefton az étkező falának támaszkodott és elkapta a karomat.

Föld-anyának semmi köze ehhez – súgta a fülembe.

Hátrahőköltem a bűzös lehelettől. Soha nem láttam egyetlen kortyot sem inni, pedig körbeutaztatták velünk a világot és folyamatosan tukmálták belénk a jobbnál jobb italokat. Bármit is töltött magába, el kellett volna törni a készítő kezét. A doki dühösen rántott közelebb, ahogy próbáltam odébb húzódni.

Mi öltük meg őket! – sziszegte közvetlen közelről az arcomba. – Te, én, Kaufman, Ivorsson, Rofelli, Mushcov és Li.

Részeg vagy – ráztam le a kezét magamról.

Gyilkosok vagyunk mindannyian! – ordított utánam, aztán lehányta a ruháját.

Woggson kísérte vissza a kabinba Veftont. Vártam, hogy majd mond valamit, de csak biccentett és magunkra hagyott minket. Megküzdöttem vele amíg lerángattam a dokiról a bűzlő ruhákat és lefektettem. Felnézett rám, szeme sarkában könny csillogott.

A sugárzás – motyogta. – A kurva sugárzás!

Aludd ki magad!

Mi hordtuk körbe a Földön a mutáns vírust! – nyögte, miközben betakartam.

Cssss!

A kilátóban nem akartam, hogy felemlegesse az őrült elméletét, ezért hagytam magára az önsajnálatával és a háborgó gyomrával. Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki.

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy Woggson kabinja előtt kaptam észbe. Visszaléptem két lépést és benéztem a nyitott ajtón. Régen éreztem magam ennyire ostobának.

Doki, a komphoz! – kiáltottam futtában a kommunikátorba. – Most!

Szó szerint beesett a zsilipajtón. Zártam az ajtót és lerobbantottam a kétszemélyes leszállóegységet az állomásról. Vefton nem kérdezett, elfoglalta magát az ötpontos hevederrel. Begyújtottam a hajtóműveket, aztán gondolkodás nélkül tövig nyomtam a gázkart.

A középkonzolra vetített képen gyorsan távolodott az állomás duplaküllős építménye. A Vasököl a Földdel ellentétes oldalon hagyta el a dokkot és gyorsan távolodni kezdett. Woggson biztos akart lenni a dolgában. A gyorsító fokozatból felcsapó láng végigseperte az építményt. Először nem láttunk semmit, aztán tűz lobbant a főzsilipet a lakómodullal összekötő átjárónál.

A doki színe gyorsan változott, ahogy átfordítottam a gépet. Teljes sebességgel zuhanni kezdtünk a Föld felé. Ő látta a képen a robbanást, ami milliárd darabra szaggatta szét az állomást, engem lefoglalt a sikló pályájának korrigálása. A hővédő kerámiaburkolatot használtam pajzsnak a záporozó darabok ellen, közben azt számolgattam, hogy talán előbb lépünk be a légkörbe, mint hogy a lapok komolyabban megsérüljenek. A szemem sarkából láttam, ahogy Vefton a távolodó űrhajót nézi.

Túl kevesen vannak. Nem fog nekik sikerülni – mondtam.

Vefton rám nézett.

Ahogy nekünk sem! – közölte rezignáltan.

A sikló orránál felizzott a levegő. Igazítottam a kormányon.

Lásd be, jobbak az esélyeink, de te döntesz, doki! Ha úgy gondolod, hogy csak rontunk a helyzeten, akkor más belépőszöget választok.

Rövid hallgatás után felém nyújtotta a kezét.

Fura egy ember vagy te, Jorn – mondta, majd miután kezet ráztunk, előre intett. – Keressünk egy leszállóhelyet!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez a weboldal sütiket használ!

Ha elfogadod a weboldal statisztikákhoz szükséges sütiket használatát. Amennyiben nem engedélyezed a használatát, akkor az oldal továbbra is elérhető, viszont az nem küld információkat rólad.