A gazdaasszony

– Mondja Kovácsné, miért ölte meg a férjét? – nézett át a nyomozó az asztal fölött.

Az asszony egyenesen a tiszt szemébe nézett.

– Nem fogja elhinni, mert vérfarkas volt!

Az ősz halántékú férfi elmentette a kihallgatási sablont, majd eltolta a billentyűzetet magától.

– Igaza van, tényleg nem hiszem el! Találjon ki valami jobbat!

Kovácsné kezén megcsörrent a bilincs, ahogy megmozdult. A mögötte álló fiatal egyenruhás megmarkolta a gumibotot, ám az apja korabeli nyomozó megrázta a fejét. A nő a mozdulat láttán hátranézett elmosolyodott.

– Nyugi kisfiú, nem bánt a néni! Te Náncsi unokája vagy, igaz?

A rendőr ellökte magát a faltól, keze a gumiboton támaszkodott.

– Mi köze hozzá? – szegte fel az állát.

Az asszony megvonta a vállát.

– Semmi, csak hasonlítasz rá, Isten nyugosztalja! Rendes asszony volt, mindenkinek segített, akinek tudott. Emlékszem rád még térdnadrágos korodból! Amikor utoljára láttalak, ordítva rohantál ki a csalánosból, ahova a kutya kergetett. Tejföllel kenegettük a hófehér lábaid, hogy ne pityeregj egész este. Nem is tudtam, hogy rendőr lettél!

– Mi… köze… hozzá? – ismételte jóval lassabban a fiatal férfi.

– Őrmester, maradjon ki ebből! – nézett fel a nyomozó.

Az egyenruhás elvörösödött. Csendben maradt, hatalmasat nyelt.

– Ha nem akar vallomást tenni, akkor ne húzzuk egymás idejét – tolta hátra a székét az asztal mögött ülő férfi.

– Látta a dögöt? – fordult a nő a kihallgató tiszt felé.

A férfit visszaereszkedett a helyére, a keze ügyében heverő a vaskos dossziéra pillantott.

– Látta az ezüst keresztet a hátában? – hajolt közelebb Kovácsné.

A nyomozó megrázta a fejét.

– Szerepet tévesztett, itt nem maga kérdez!

A nő alatt megreccsent a fatámlás szék.

– Elmesélem, de hinnie kell nekem!

– Rögzítem a vallomását, ennyit tehetek!

– Legyen – vont vállat Kovácsné.

A férfi maga elé húzta a billentyűzetet.

– Kezdi, vagy kérdezzek?

– 2000. november 11-én éjjel, teleholdkor öltem meg a vérfarkast, akit mindenki csak Kovács Bélaként ismert.

A tiszt felnézett, homlokát ráncolta és megrázta a fejét. Egy hosszú pillanatig a gyanúsított arcába bámult, azután szaporán gépelni kezdte a nő szavait.

– Béla a fészer mellett ült, a teliholdra vonított. Mögé lopóztam és belevágtam a leköszörült ezüst kereszt végét. Hörögve ugrott fel, megpróbált hátranyúlni, hogy a kiszedje a hátából a fémet. Emlékszem, hogyan villogott a szeme, amikor forgolódás közben meglátott. Emlékszem arra is, amikor megütött. A mai napig viselem a karmok nyomát!

A kopogás elhallgatott. A rendőr kinyitotta a dossziét és keresgélni kezdett.

– Látom, nem hisz nekem! – mondta Kovácsné, azzal felhúzta a hasán az inget. A zsírpárnákon négy párhuzamos vörös heg futott a bal oldalától a köldökéig. – Van róla leletem, még mielőtt megkérdezi! A dátum is stimmel!

– Itt az áll, hogy a férje eltűnése napján nekiesett a rendsodrónak – tett az asztalra egy köteg összetűzött lapot a nyomozó.

– Látott már rendsodrót? – kérdezte a nő.

A férfi megrázta a fejét.

– Na, látja, az orvos sem! A nővérke is bevette, amikor kötözésre jártam.

– Mi történt azután, hogy a férje megütötte? – lépett tovább a kérdésen a nyomozó.

Az asszony leengedte az ing alját.

– Elestem, fekve vártam a halált. Biztosra vettem, hogy kiontja a belem, vagy elharapja a torkom, de nem törődött egy fikarcnyit sem velem. Ott fetrengett nem messze tőlem, a keresztnél füstöt eregetett és bűzlött, akár a disznó pörzsölésnél. Egyik oldaláról a másikra fordult a porban. Őrjöngött, kaparta a földet. Egy idő után saját húsát tépte, közben pedig folyamatosan üvöltött. Tartottam tőle, hogy odavonzza a vadászokat, akik ilyentájt szoktak vaddisznózni a környéken, vagy, hogy a két komondor elszaggatja a láncot. Szerencsére egyik sem történt meg. Felálltam, hogy keressek valamit, amivel lent tarthatom. Mire visszaértem már csak feküdt. Megbökdöstem a villával, mert azt hittem, át akar verni, de nem mozdult.

A férfi lendületesen gépelte a vallomást.

– Mennyi időt maradt egyedül a férje? – nézett fel egy perccel később.

Kovácsné elhúzta a száját.

– Úgy érti, hogy az állat, amivé a férjem változott minden teleholdkor? Öt, legfeljebb tíz perc lehetett. Amikor láttam, hogy vérzik a hasam, előbb bementem a konyhában, kerestem egy gézt és ragtapaszt, úgy nagyjából lefedtem vele a sebet, aztán kimentem az ólhoz a villáért.

– Végig hallotta a hangját?

– Nem, persze, hogy nem! Azt hittem rájátszik, azért vittem a villát, nem egy kapanyelet. Azzal a kandisznót el tudtam verni, ha harapni akart.

A nyomozó megnyomkodta a halántékát, aztán felnézett az ajtóban álló rendőrre.

– Hozol nekem egy kávét? Cukor nélkül!

Az egyenruhás felhúzta a szemöldökét, de ahogy a másik fejével kifele intett, kinyitotta az ajtót és kihátrált. Borosta sercegett, ahogy a férfi megvakarta az állát.

– Nézze, biztos benn, hogy nem akarja megvárni a kirendelt ügyvédet?

– Nem hiszi el egyetlen szavam sem, igaz? – kérdezett vissza az asszony.

– Őszinte leszek! Egy baromság, amit eddig összehordott! Nincs ügyész, aki ezt beveszi! Mondja el az igazat, jobban jár!

– Megtagadja a vallomás felvételét?

A civil ruhás tiszt a monitorra nézett, aztán vissza az asszonyra, majd megrázta a fejét.

– Akkor szeretném folytatni! – kulcsolta össze az ujjait a nő.

– Megvárjuk, amíg a kolléga visszajön, addig gondolja végig, mit akar mondani!

Nyílt az ajtó és frissen főzött kávé illata vette át a sárgászöld falú helyiségben terjengő állott szag helyét. Kovácsné orrcimpája megremegett, nagyot nyelt, aztán hátranézett. Mereven bámulta közeledő kávés poharat, aztán a polcon sorakozó jogszabálygyűjteményt kezdte nézegetni. A nyomozó felvette a csészét az asztal sarkáról, majd óvatosan belekortyolt. Élvezettel csettintett és a gőzölgő ital felett az ajtóhoz visszahátráló fiatal egyenruhás felé biccentett.

– Szóval, amikor visszaértem, már csak feküdt a saját szarában – folytatta az asszony abban a pillanatban, ahogy a pohár visszakerült az asztal sarkán csillogó foltra. – Bűzlött, akár egy többnapos dög. A karmai belemartak a saját tenyerébe. Mindenfelé vér és szőrcsomók. Megpiszkáltam a villával, aztán beleböktem a pofájába. Meg sem mozdult, pedig kiszúrtam az egyik szemét! Kötéllel tudtam csak átfordítani, annyira elhagyta magát. Ki akartam venni a keresztet a sebből, nehogy lebuktasson, ha megtalálják. A bundája tömören összeállt a vértől és már nyűvek rágták a sebet. Megpróbáltam lekaparni azokat, mégis mindegyik helyébe másik került. Soha nem láttam ilyent korábban! Nem vagyok ijedős fajta, de nem mertem hozzányúlni. Kijártam a traktorra, rákötöttem a kötelet a bálatüskére és kivittem az akácos mellé. A többit gondolom, felesleges részleteznem!

– Senki nem kereste a férjét? – nézett fel a férfi. – Az egész tanyavilágban ismerték és becsülték. Csak jókat mondtak róla a tanúk, akik az eltűnésekor nyilatkoztak.

A férfias horkantásra az egyenruhás megcsóválta a fejét.

– Persze, hogy kedvelték! Nem sokat beszélt, egész nap a földet járta, vagy ha nem, az állatokat rendezte. Segített mindenkinek, aki kérte, legyen az gépjavítás, aratás, vagy problémás ellés. Nem volt vele gond, amíg hízni nem kezdett a Hold.

A nyomozó abbahagyta a gépelést, az asztalra könyökölt. A fiatal rendőr levette a sapkáját és megtörölte a homlokát. Kovácsné malmozni kezdett az ujjaival.

– Öt évet éltem vele egy fedél alatt, a saját anyja ismerte úgy, ahogy én! Senki nem látta véres pofával sompolyogni az ablak alatt éjjel és senki nem látta a villogó szemeit, amikor előkerült reggel. Nem látták a mocskot, amit néha kikapartak a kutyák a kertben és azt sem, amit takarítottam utána a lakásban! Nem is próbálta titkolni az éjszakai életét! Ismerte a tanyavilágot, tudta, hogy semmi nem történik úgy, hogy előbb-utóbb ne jusson a fülembe. Amikor közeledett az idő, nyugtalan lett, éjszakákat mászkált a konyhában, én meg a paplan alatt reszkettem, úgy hallgattam a lépteit. Hiába kérdeztem, csak elcsapta a fejét, soha nem válaszolt, legfeljebb földhöz vágott valamit.

A nő elhallgatott és kinézett a házak fölött világító Holdra.

– Az első alkalommal, az ablakból lestem, hogy vetkőzik meztelenre a sápadt fényben. Béla szőrös férfi volt alapból, mégis megborzongtam, ahogy a fekete sörte percek alatt ellepte az arcát és a végtagjait. Négykézlábra ereszkedett, körbejárta a tanyát, megszaglászta a sarkokat és felemelte a lábát, hogy a vonyító kutyák előtt megjelölje a területét. Felnézett az ablakra, láttam az eltorzult pofájából kivillanni az agyarakat. Sárga szemével hosszan bámult, aztán megfordult és komótosan kisétált az udvarról.

A nyomozó kinyitotta a száját, aztán becsukta. Hátradőlt a széken és le sem vette a szemét az asszonyról.

– A szomszédoktól mindig megtudtam, merre járt. Minden teliholdkor elpusztult valami jószág a környéken. Hol egy emse, hol egy üsző, hogy egy csikó. A gazdák dühösen pusmogtak a kocsmában, azonban soha nem tettek feljelentést. El akarták kapni a jószágot dézsmáló állatot. Sokszor állítottak csapdát, volt, hogy az urammal együtt várták éjszakákon át a kóbor vadat.

– Eszébe sem jutott, hogy valakinek beszéljen erről?

– Ugyan, ki hitt volna nekem? Apámhoz nem mehettem, ő erőltetett ebbe a házasságba. A föld, az erdő és az állatok számítottak a szemében, Bélának meg volt mindene. Hiába voltam a lánya, csak útban voltam, miután hazahozta az új asszonyát. A környékbeli férfiak meg sem hallgattak volna, a rendőrségre meg nem mentem azzal, hogy a férjem négyhetente farkassá változik! Nem akartam, hogy bolondnak nézzenek!

A férfi az asztalra könyökölt.

– Ha évekig tisztában így éltek, mi változott hirtelen?

Kovácsné elfordult az ablaktól és a monitor felé mutatott.

– Nézze meg jól a gépét! 2000. márciusában eltűnt egy gyerek az egyik tanyáról. Éjszaka kiment a budira és reggel csak az egyik papucsát találták meg.

A nyomozó belesandított az üres kávés pohárba, majd megdörzsölte a halántékát.

– Mit tud a gyerekről?

–Annyit, hogy egyetlen állat sem pusztult el akkor éjszaka a környéken! – nézett a szemébe az asszony.

A férfi megrázta a fejét.

– Ez semmire sem bizonyíték!

– Lehet, hogy magának nem, de nekem igen. Tudom, hogy Béla tette! Cafatokat találtak csak a gyerekből a határban.

– Honnan tudja?

– Ne nézzen hülyének! Vidéken az ilyen nem marad titokban! Az anyja azóta is magában motyog, és üres tekintettel bámul maga elé a templomban. A férfi meg közben máshol vigasztalódik.

A nyomozó dobolni kezdett az asztalon.

– Ennek semmi köze a gyilkossághoz!

Kovácsné kezén ismét megcsörrent a bilincs, ahogy két kézzel legyintett.

– Férfiösszetartás! – vágta oda az asztal másik felén ülőnek, aztán hátranézett az egyenruhásra. – Ne krákogj kisfiú, tudom, mit beszélek!

Szék nyikordult, ahogy a nyomozó felkelt a helyéről. Elsétált az ablakig, kinyitotta és rágyújtott. Nyirkos szél söpört végig az irodán, az utcán kerékpár nyekergett. A férfi kifelé fújta a füstöt, közben az ablaküvegben a nőt figyelte. Az asszony oldalra fordult a széken, majd rövidesen vissza. Előrehajolt, megigazította a haját, aztán a támlának dőlt és az ablak felé nézett. A rendőr elnyomta a cigarettát a párkányon, becsukta az ablakot, majd belepöccintette a csikket a pohárba.

– Kér egy korty vizet? – lépett vissza az asztalhoz.

Kovácsné nemet intett.

– Legyünk túl rajta!

– Eddig is több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt!

A nő érdes hangon felnevetett.

– Legalább nem unatkozik majd az ügyésze!

A nyomozó lehuppant a székre és sebesen gépelni kezdett.

– Egyszóval a férjét gyanúsította a gyilkossággal! – kérdezte, amikor ismét elfordult a monitortól.

– Semmi gyanúsítás nem volt abban! Tudtam, hogy ő tette.

– Mondott bármit is ezzel kapcsolatban?

Az asszony szeme szikrát szórt.

– Hja, megemlítette, hogy finom a gyerekhús! Na, ne szórakozzon velem! A hétköznapi dolgokról sem igen beszélt, nem hogy az éjszakai kiruccanásáról!

Az asztal két oldalán ülők másodpercekig meredtek egymásra.

– Mi történt ezután? – szólalt meg elsőként a férfi.

– Megváltozott. Néhány napig figyelmes volt, körüludvarolt. Még vacsorázni is bevitt a városba! Folyton a nyakamban lógott, állandóan kanosan sertepertélt körülöttem. Néhány nappal később eltűntek a tablettáim. Korábban napokig nem ért hozzám, de akkor minden este rám mászott. Gyűlöltem a bűzét, a lihegését, a követelőző mozdulatait. Bementem az orvoshoz, írattam magamnak másik adag gyógyszert. Külön helyekre dugtam el a tablettákat, másnap mégsem találtam egyet sem. A következő alkalommal nem az orvoshoz mentem, hanem a zálogházba. A kelengyém nagy részét otthagytam a próbázott ezüstkeresztért, de már nem érdekelt. Tudtam, ez nem sokáig maradhat így!

– Majd erre még visszatérünk később! – emelte fel a kezét a nyomozó. – Azt mondta, ezt márciusban történt, miért várt novemberig?

Kovácsné újra kibámult az ablakon.

– Felgyűlt a munka. A napszámosokat elvitte az útépítés, ami jobban fizetett és többet lehetett sumákolni, mint egy gazdaságban. Persze átverték az embereket, de attól még mi azt sem tudtuk, hol a fejünk. Dolgoztunk kettő-három helyett is. A ház futott, mert mentem, amerre az ember ment. Vezettem traktort, teherautót, vagy ha kellett, kombájnoztam éjszakákon át. Amikor hazaértünk beestünk az ágyba és aludtunk. Volt, hogy kint aludtunk a platón egy pokrócon, azzal is megspóroltuk a haza utat, meg a gázolajat.

– Azt mondja, ebben az időszakban nem történt incidens?

Az asszony fújt egyet.

– Azt mondtam, örültem, hogy élek. A nyár úgy ment el, hogy a köszönésen kívül alig beszéltem valakivel. Boltba is alig mentünk, feléltük, amit a kamrában találtunk. A Váncsáék szoktak átinteni, amikor elmentünk egymás mellett a gépekkel, de azokat meg nem kísérte el az asszony a földre. Munka közben ember is, a gyerek is szótlanabb volt, mint Béla fogfájáskor. Nézze meg a naptárban a holdtöltéket, aztán beszéljen az emberekkel! Mindig történt valami!

– Mi változott novemberben?

– Az októberi teliholdkor arra riadtam, hogy ott ül az ágyam mellett, és az ölemet szaglássza! A némasága jobban megrémisztett, mint a sötétben fénylő szeme. Az orra úgy mozgott, mint egy nagy patkány, ami a takarón matat. Ijedtemben képen vertem az éjjeli lámpával.

Az egyenruhás felröhögött, aztán hamar erőt vett magán és elhallgatott. A nyomozó mereven nézte a lámpa fényében a pirospozsgás arcot.

– Mit tett a férje ekkor?

Az asszony felszegte az állát.

– Két napig nem jött haza! De jobb is, mert szétvertem volna a fejét, ha még egyszer megpróbál hozzám érni!

– Ez volt az utolsó telihold a gyilkosság előtt?

Kovácsné egyenesen a tiszt szemébe nézett.

– Igen, ez! – biccentett.

– Ekkor határozta el, hogy megöli?

– Elhatároztam én azt már hónapokkal azelőtt, csak még előtte kipróbáltam mindent, amit tudtam! Tavasszal utána olvastam, ahol csak lehetett, átnéztem mindent, amit a vérfarkasról írtak. Figyeltem az átváltozás előtti napokban, amikor csak állt az udvaron és bámulta a növekvő Holdat. Láttam, hogy támaszkodik mindenhez járás közben, éreztem, hogy bűze minden órával áthatóbban lengte körbe, bármerre járt, bármit csinált. Megfigyeltem, hogy mely zajokra érzékeny és miket nem vesz magára. Végigcsináltam a rontás levételét, ahogy az egyik tanyasi vénasszony drága pénzem kitanított rá. Megfizettem egy szűzlányt, hogy hajnalban vizelje körbe az anyósom sírját, hátha ő hozta a rontást a fiára. Gödölyét öltem éjfélkor az apósom sírján, hogy kiengeszteljem, ha ő volt a farkas, amitől örökölte a vért. Mind hiába!

A tiszt egy listát húzott elő a dossziéból.

– A házkutatásnál néphiedelmekkel foglalkozó könyveket találtunk a házban.

Kovácsné elhúzta a száját.

– Pénzkidobás volt és időpocsékolás! Az elején ostobán azt hittem, segíteni tudok rajta!

A lista visszakerült a dossziéba.

– Soha nem követte a férjét ezeken az estéken?

– Az első hónapokban bezárkóztam a padlásra és hajnalig még a budira sem mertem elmenni. Később meg már tudtam, mit kell meghallani a pletykák közül. Minek követtem volna!

– Az utolsó éjszaka mégis kimerészkedett a házból! – fonta össze a karját a nyomozó.

– Be sem mentem, nem akartam, hogy meghallja az ajtónyikorgást! Etetés után már csak bóklászott odakint, várta a kelő Holdat. Elbújtam a kombájn fülkéjébe, ott vártam ki, amíg feljön a Hold. A kutyáktól nem hallhatott, azok meg észre sem vettek, felborzolt szőrrel ugatták Bélát. A keresztet meg már akkor megköszörültem és elrejtettem a fészerben, amikor megvettem. Nem mertem bevinni a házba, nehogy megérezzen valamit. A többit meg már tudja!

A férfi gyorsan gépelt a következő kérdés előtt.

– Ki segített elásni a holttestet?

Kovácsné kihúzta magát és körbeforgatta a fejét. Homlokán izzadság gyöngyözött, nyaka hangosan ropogott.

– Úgy nézek ki, mint aki nem képes megásni egy gödröt egy dögnek?

A tiszt nem felelt, hosszan görgette az egeret.

– Az őrmester kinyithatná egy percre az ablakot, meg lehet itt fulladni! – mondta Kovácsné.

A fiatalember homlokán összeszaladtak a ráncok. Ránézett a forrónyomosra, aki biccentett. Az egyenruhás állán összerándultak az izmok. Sietősen átszelte az irodát és kinyitotta az ablakot. Megfordult, ám lépni már nem maradt ideje. Sötét árnyalak ugrott fel a rácsra, átnyúlt a rudak között és visszarántotta a férfit. Karmok mélyedtek a homlokába és rántották hátra a fejét, a másik mancs feltépte a torkát, mielőtt kitátott száját hang hagyta volna el. A vér az asztalig spriccelt, elborította csészét, az iratcsomót és a monitorra is jutott bőven.

A nyomozó felugrott, a pisztolyához kapott, elővenni azonban nem maradt ideje. Kovácsné felugrott, megfogta a monitort és a kihallgatóhoz vágta. A férfi felszisszent, ahogy a könyökébe csapódott a kemény műanyag. Jobb keze ernyedten lógott az oldalánál, támadója felé fordult, aki leszegett fejjel rohant neki és átlökte a széken.

A nyomozó nagyot puffant a földön. Mozdulni nem maradt ideje, a nő mellbe rúgta, aztán rátérdelt.

– Maradjon nyugton! – sziszegte az arcába az asszony.

A pisztoly nagyot koppant és a szekrényig csúszott a linóleumon.

– A bilincset! – tartotta a rendőr arca elé kezét Kovácsné.

A férfi megpróbálta lelökni magáról a nőt, de csak annyit ért el, hogy kérges kéz szorult a torkára. Tapogatózva előkotorta a kulcsait a nadrágzsebéből és felmutatta a kulcsot. A nő szorítása megszűnt, az összebilincselt kezét ismét a tiszt felé nyújtotta.

– Kinyitni!

Bilincs csattant a fekvő ember kezén, aztán a fűtéscsövön.

– Ezt nem ússza meg! – csúszott ülő helyzetbe a nyomozó, ahogy a nő ellépett tőle.

Kovácsné grimaszt vágott felé, majd megfordult és átsétált a terjengő vértócsán. Sárga szempár követte minden mozdulatát. Mozdulatlan, vérben ázó karmok tartották az ablakkeretben a fiatal férfi testét. A nő a tenyerét a halott torkára nyomta, aztán felnyújtotta a rács elé. Hosszúkás orr nyúlt be a vasak között, az agyarak közül vörös nyelv villant.

– Jó fiú! – mosolyodott el az asszony és tisztára nyalt kezével beletúrt a fekete pofaszőrzetbe.

A nyomozó a pisztoly felé nézett, aztán vissza az ablakra. Kovácsné megfordult.

– Náncsi egy számító boszorka volt, – nyomta ismét a tenyerét a vérző torokhoz – viszont sok mindenre kitanított. A vérfarkast uralni nem lehetetlen, ha megvan bennünk az elszántság. Bennem pedig van elszántság, elhiheti! Egész életemben keményen megdolgoztam mindenért. Az elmúlt tizenöt évben férfiként dolgoztam a földön és az állatokkal, hogy megteremtsek mindent magamnak és a fiamnak. Közben folyamatosan tanultam és fejlődtem. Reméltem, hogy soha nem derül ki, mi történt Bélával, de nem vagyok ostoba, erre is felkészültem.

– Nem bujkálhat az élete végéig! – figyelmeztette a férfi.

A nő kivillantotta a fogait.

– A test is csak egyfajta börtön!

Az ablak felé fordult és a torkára kente a vért a kezéről. Az árny torokhangon felmordult. A halott rendőr a földre zuhant, a szőrös kar kicsapott. A nő nem állt ellent, ahogy lassan a rácshoz húzták. Hófehér fogak villantak a fekete pofából. Az asszony feje hátrabillen, a szétszakított torokból bugyborékolva távozott a levegő. Vizelet maró szaga vegyült a vér édeskés illatába.

A nyomozó szeme tágra nyílt és amennyire a bilincs engedte, hátrébb tolta magát a fal tövében. A második test véres nyomot hagyott a párkányon, ahogy a fal tövébe csúszott. Rövid, halk nyüszítés tört fel a rácsba kapaszkodó árnyból. A telehold fényében egy pillanatra egészen emberinek tűnt az arca. Benyúlt az ablakon, megpiszkálta a halott asszonyt, aztán elrúgta magát a rácsról. Mindenfelől kutyák csaholása hangzott fel, és egyre messzebbről csatlakoztak be hangok a kéretlen éjszakai kórushoz.

A férfi az ajtó felé nézett és kinyitotta a száját, de csak annyi ideje maradt, hogy elfordítsa a fejét, mielőtt nagy nyögés közepette a combjára ürítette a gyomra tartalmát. Kiköpött oldalra, majd a kézfejével megtörölte a száját. Tátott szájjal mély levegőt vett, aztán homlokát a falnak döntötte. Pár pillanattal később felnézett, arca verejtékbe úszott. A földön heverő bilincskulcs felé nyújtotta a lábát, ám megmerevedett. A nő teste megmozdult, lassan az oldalra dőlt. Rémülettől eltorzult arc bámult a nyomozóra. A szemek fénytelenül meredtek a semmibe, a kitátott száj egy üreg volt csupán, a nyelv a feltépett torokból lógott elő.

A tépett szélű sebből narancsszín szikra hullott a padlóra, és parányi lángnyelv alakját öltötte fel. Felszökdelt a holttesteken a párkányig. Egy vérfoltba érve hangosan szisszent, színe vörösre váltott. Halk kacajt sodort befelé a huzat. A láng egy pillanatra fellobbant, vörös fénnyel bevilágította az ablakot, aztán a levegőbe emelkedett és eltűnt az éjszakában.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez a weboldal sütiket használ!

Ha elfogadod a weboldal statisztikákhoz szükséges sütiket használatát. Amennyiben nem engedélyezed a használatát, akkor az oldal továbbra is elérhető, viszont az nem küld információkat rólad.