Árny az égen

– Fényszóró bal oldalon! – nyögött fel a nyakig bugyolált Kunisch.
Mathy korvettkapitány kibújt a függönnyel elsötétített térképsarokból és két hosszú lépéssel a bal oldali figyelő mellé lépett. Werner kadét lekapcsolta a lámpát, majd követte felettesét.
– Kormányt jobbra, Peters! Woellert, kétharmad sebesség! Befogtak?
– Nem, uram! Végigsöpört a faron, de továbbhaladt, mintha nem ismert volna fel a kezelő – felelte a jelzőzászlós.
A parancsnok az órájára nézett, 21.45. Alig másfél órája érték el a partvonalat Lowestoft magasságában. Először délnyugat felé fordulva Ipswich és Stowmarket között haladtak el, azután észrevétlenül átrepültek előbb Braintree, majd Chelmsford felett. Az L31 szürke árnyként, magányosan lopakodott a holdtalan égen. Tizenegy hajó indult támadásra nyolc órával korábban, de az erős szél és a jegesedés miatt sorra fordultak vissza Nordholz felé. Klee távírász mind sajnálkozóbb arccal adta át a jelentéseket, de Heinrich Mathy Kapitanleutnant nem zavartatta magát a hírek láttán.
A szeptemberi fiaskók után több léghajó-parancsnok tiltakozott a csoportos támadások ellen  Strasser fregattkapitánynál, de nem jártak eredménnyel. A Tengerészeti Légierő Divízió parancsnoka meghallgatta a tisztjeit, a hadvezetés parancsát azonban nem bírálhatta felül. A vezérkar eredményeket akar, megszámolható halottakat, hadianyagban kifejezhető károkat, nem pedig tiltakozó katonákat. Nem fogadták el érveiket, miszerint minden újabb küldetéssel csak az embereket és a felszerelést kockáztatják, miközben egyre kiszolgáltatottabbá válnak a hajóik.
A német haditechnika nagyot lépett előre az elmúlt évben, az angol légvédelem azonban vele párhuzamosan fejlődött. A városok felett félelmetes óriásként megjelenő léghajók immár nem sebezhetetlen ellenfélként érkeztek meg Anglia fölé, és az első sikerek után gyorsan megszervezett légvédelem tüze elől a Zeppelinek az éjszakába menekültek. Az idő haladtával ez sem segített, egyre inkább tehetetlen célpontként lebegtek a városokat körülvevő reflektorfényben. A kapitányok siettek mielőbb ledobni bombáikat, közben igyekeztek elkerülni a gránátok tüzét. A magasság, amely kezdetben még megvédte a léghajókat, új ellenséget rejtett. Az angol vadászrepülők mind komolyabb károkat okoztak géppuskáikkal már éjszaka is. A német léghajók sérthetetlenségéről szóló legendának az SL-11 lelövése vetett véget, alig egy hónappal korábban Cuffley fölött. Ezt azután sorra követték az újabb kudarcok.
– Hol járunk? – fordult a közelben álló fedélzetmesterhez Mathy.
Witthöft leengedte a távcsövet és megdörzsölte szemét.
– Kelvedon Hatch-tól keletre, uram!
– Kunisch, mi van a fényszóróval?
– Bal oldalon keresgél, egyelőre messze tőlünk!
Mathy megkerülte a magassági kormányt kezelő Körbert, azután a főkormányos mellé lépett. Peters gyűlölte a minden porcikáját átjáró hideget. Tisztában volt vele, hogy valamennyien szenvednek a gondola résnyire nyitott ablakai miatt és tudta, jobb fázni, mint nem látni, mégis átkozódott magában. Négy réteg ruhában állt a kormány előtt, alig tudott mozogni. Kabátjának felhajtott szőrmegallérja és a szemébe húzott sapka között kikandikálva küzdött a léghajó irányításával. A huszonhét éve ellenére egyike volt a legtapasztaltabb kormányosoknak, akik a Tengerészeti légiflottában szolgáltak. Mathy parancsnoksága alatt tizennégy rajtaütésben vett részt az elmúlt másfél évben, mindannyiszor sértetlenül vezette haza a Zeppelint. Rajta nem fog múlni a mai este sikere. Kérdőn nézett oldalra, az állát makacsul előreszegező tisztjére.
– Új irány észak-északnyugat. Kerüljünk egyet a biztonság kedvéért! – mondta neki halkan Mathy.
– Igenis, parancsnok. Irány észak-északnyugat!
Mathy magabiztosan irányította a léghajót, harminchárom évesen már szinte valamennyi katonai Zeppelinen megfordult. Kitűnő tiszt volt és remek navigátor. Peter Strasser a Flottánál figyelt fel rá, személyesen kérte át adminisztrációs asszisztensének. A Divízión belül már az első támadások során kitűnt tehetségével. Huszonhárom sikeres rajtaütést vezetett angol célpontok ellen. Bombák tonnáit dobta Londonra, legutóbb pedig Portmouth haditengerészeti bázisát lepte meg. Ötletesen és kiszámíthatatlanul irányította hajóit. Gyakran, mintha előre látta a légvédelem minden mozdulatát és váratlan megoldásaival mindannyiszor sikeresen hazavitte az embereit.
A parancsnok megvakarta rövidre vágott szőke haját, majd végigsimított a nyakát fedő sálon. Még érezte rajta felesége parfümét. Gyorsan körbenézett. Mindenki el volt foglalva, így senki nem látta megingását. A bal oldali ablakhoz lépett és távcsövével a keresőfényt ellenőrizte.
Woellert főgépész csörtetett mellé. Kis ember volt, kíváncsian csillogó szemekkel, fürge észjárással és hatalmas kabáttal. Egy rombolón szolgáltak kadétként, barátságuk sok megpróbáltatást megélt már.
– Futunk? – kérdezte csendesen, miközben távcsövével ő is a fény útját követte.
– Nem, még nem, de semmi kedvem kockáztatni – felelte Mathy.
– Ez minden nappal veszélyesebb játék, Heinrich – mondta a főgépész.
– Nem vagyok ostoba, Viktor – mordult Mathy. – De addig nem fordulok vissza, amíg a hajót és a legénységet nem fenyegeti közvetlen veszély.
– Mindannyian bízunk benned, Heinrich – nyugtatta barátját Woellert. – Az emberek azonban félnek.
Mathy leengedte a távcsövet, homlokát a hideg üvegnek nyomta. Odalenn őszi pompájukban tündöklő erdők terültek el, de ezerötszáz méter magasan nem láthatott belőlük mást, mint sötét árnyakat.
– Én is félek, Viktor – szólalt meg rövid hallgatás után.
– Kísértenek még a rémálmok?
A parancsnok bólintott.
– Ahányszor elalszom, mindig ugyanaz. Látom, ahogy ég a hajó. Az idő mintha megállna, miközben a lángokat bámulom. Először lassan emésztik a burkolatot, aztán belobban a gáz és fáklyaként ég a szerkezet. Az emberek állnak meredten, közben a gondola zuhan az összeroppanó váz alatt. A lángok csapnak be a kontrollszobába. Égnek a falak, a padló, a térképek pernyeként lebbennek a levegőben. Égnek az emberek is! Néhányan kivetik magukat az ablakon, a többiek ordítanak míg a gondola be nem csapódik a földbe. Ott állok a kormány mellett és egyre azon gondolkodom, hogy ha nem ugrok, elégek. Erre riadok minden alkalommal!
– Sokaknak ez a rémálma, csak nem vallják be maguknak sem! – mondta Woellert.
Mathy a fejét rázta.
– Nem lehetek olyan ostoba, hogy ne tudjam, csak idő kérdése és mi is Petersen sorsára jutunk!
– Nem tudom könnyebbé tenni számodra a döntéseket. Én csak a gépekhez értek!
A parancsnok keserűen elmosolyodott.
– Akkor nézz a gépeid után, mert lehet, hogy azoknak kell megmenteni minket.
Woellert biccentett, több réteg ruhájában nevetségesen billegve elsétált. Mathy újra az órájára pillantott. A cél olyan közel volt, mint amilyen messze a hazatérés.
– Parancsnok, kikapcsolták a keresőfényt! – jelentette Kunisch.
– Remek – lépett el az ablaktól a parancsnok. – Peters, új irány északnyugat.
Az L31 engedelmesen fordult irányba, mintha súlytalanul lebegne a égen. Werner gondosan feljegyezte az iránymódosítást a hadinaplóba, bejelölte a helyzetüket a térképen is. A kerülő ellenére jól haladtak. Ha nem történik újabb közjáték, hamarosan London fölé fognak érkezni. Ötvenöt bomba várta, hogy újabb pofont adjon az angol önbizalomnak. A német hadsereg megragadt a szárazföldi állóháborúban, de a Flotta uralta a tengereket és az eget. Egyetlen angol katona sem érezhette biztonságban a szeretteit, amíg a Zeppelinek bármikor bombát szórhattak Angliára, a tengeralattjárók pedig kiéheztethették országukat. Minden rajtaütés csak fokozta a lövészárkokban kuporgók kétségeit, míg végül feladni kényszerülnek majd a harcot.
Joachim Werner huszonegy évével a legénység legfiatalabb tagja volt. Önként jelentkezett a flottába, ott akart lenni az első sorban harcolók között. Először tengeralattjáróra jelentkezett, de soha nem ismert klausztrofóbiás roham tört rá már a beszállásnál. Tehetetlenül vergődött, miközben partra vonszolták. Szégyene ellenére nem adta fel, csupán fegyvernemet váltott. Ha tengeren nem árthatott az angoloknak, a levegőből akarta bombázni a városokat, legfőképp Londont.
Ez volt a harmadik bevetése léghajón, Mathy mellett a második. Az első végtelen csalódottsággal töltötte el, amikor az L24 visszafordulni kényszerült az Északi tenger felett a megváltozó széljárás miatt. Hazaúton felfedeztek egy tengeralattjáróra vadászó brit rombolót és megszórták bombákkal, de kárt nem sikerült okozni benne. Szerencsére az angolok legalább annyira pontatlanul céloztak felfelé, mint ahogy ők lefelé. A magasság nehéz célponttá tette a léghajót, de a kadét ettől nem lett boldogabb. Az L31-re szeptember végén került, mikor annak egyik tisztje betegség miatt nem tudott szolgálatba lépni. Werner a támaszponton volt és azonnal önként jelentkezett a küldetésre. Mathy biztos kézzel irányított Zeppelinje szellemként lopózott 25-én éjszaka Portmouth fölé és a bombázás okozta zűrzavart kihasználva maximális magasságra emelkedve eltűnt a város fölül. A léghajó több találatot kapott, de a vázszerkezet kitartott a bázisig, és a gáztartályokat is sikerült egyben tartani.
– Fények elől – jelzett ismét Kunisch. – Földi fény, kereső nélkül.
– Kadét, mi a pozíciónk?
Werner ellenőrizte a műszereket és sebesen számolt a füzetében.
–  Elhagytuk Harlow-t, előttünk Buntingford.
Mathy mellé lépve ellenőrizte a helyzetüket.
– Peters, álljunk vissza délnyugatra! – utasította a főkormányost, majd méricskélni kezdett a térképen.
A cél London északi területe volt. Parancs szerint az elsődleges célpontok a gyárak és raktárak voltak, de senki sem bánkódott, ha lakóházakat, kocsmákat vagy boltokat romboltak le. Mathy legénysége eddig 34 tonna robbanóanyagot dobott Angliára. Az utolsó támadásnál 22 halottat hagyott maga mögött és 1,5 millió font kárt okozott a földön. Nagyobb pusztítást is véghezvinni lehetett volna, de a Császár megtiltotta a királyi család támadását, sőt a történelmi épületeket sem bombázhatta senki. Szentimentalizmussal azonban nem lehet háborút nyerni. A régi lovagi erények maradéka akkor enyészett el a levegőben, amikor a pilóták pisztoly helyett géppuskákkal kezdték lőni egymást.
Az angol repülők megtanulták, hogy hagyományos lőszerekkel használva a gondolák és a vázszerkezet ellen, nem sokra mennek. Elkezdtek gyújtólövedékkel támadni a gázballonokat. A halál semmilyen formája sem szép, de a legocsmányabb a tűzhalál. Ez volt, amitől minden léghajón szolgáló katona viszolygott. Egy golyó sokkal emberségesebb volt, mint a felrobbanó hidrogén pokla. Mathynak ismét eszébe jutott az SL-11. A hírszerzésen keresztül hozzájutottak az angol sajtóanyagokhoz. A fotók könyörtelen szemléletességgel ábrázolták a lezuhant léghajó felismerhetetlenségig megégett legénységét. Persze az SL-11 nem Zeppelin volt, hanem egy Shütte-Lanz gyártmányú favázas léghajó, melyektől a háború első szakasza óta minden kapitány ódzkodott. Nem lett volna szabad egy ilyent London fölé küldeni, hiszen a frontvonal tüzérségi támogatására tervezték annak idején. Az L32 lelövése 24-én már más lapra tartozott. A testvérhajó elvesztése megviselte a legénységet, de a kapitányt is. Négy Super Zeppelin indult aznap támadásra egy 12 hajóból álló csapat tagjaként London déli része ellen. A jól induló rajtaütésnek az angol repülők vetettek végett, és egyetlen magányos gép elegendő volt, hogy az L32 lángolva zuhanjon le a mezőkre.
Mathy elgondolkodva nézte a térképasztal fölé erősített szerkezeti rajzot. Az L31 minden nap lenyűgözte méreteivel. A 198 méter hosszú, 24 méter átmérőjű, szivar alakú hajótest több mint ötvenötezer köbméter hidrogént rejtett tizenkilenc hatalmas tárolójában. A hat darab, egyenként kétszáznegyven lóerős Maybach motorral akár 100 kilométeres sebességgel is repülhettek, csúcsmagasságuk 4000 méter volt. Huszonegy órát tölthetett megszakítás nélkül a levegőben, 4 tonnányi teherrel a fedélzetén, melyet 10 géppuska vigyázott. Nem véletlenül nevezték az L31-et és három testvérhajóját Super Zeppelinnek. A parancsnok büszke volt a léghajóra, kifinomultabb szerkezet soha nem volt még a keze alatt. Büszke volt a legénységre is, akik kételkedés nélkül követték parancsait minden alkalommal. Az angolok légi kalózként emlegették nevét, rajtaütéseit pedig terrorbombázásnak nevezték, Németországban az Ég Lovagja névvel illették. Strasser fregattkapitány információi alapján   császári kitüntetés várományosa lett.
– Parancsnok úr! Újabb keresőfények! – zökkentette ki gondolataiból Werner.
– Hogy a fenébe hallhattak meg bennünk? – mordult fel Mathy.
Lekapcsolta a térkép feletti lámpát, kibújt a függöny mögül. A gondolában sötétség honolt. A műszerek derengő fénye kísértetiesen világította meg az embereket. Mindenki csendben végezte a dolgát, ha mozdulni kellett, akkor azt kiméreten tették, mintha attól tartana, hogy meghallják odalent.
– Witthöft, ellenőrizze az embereket a géppuskáknál! – utasította a parancsnok a fedélzetmestert, aki biccentett azután fürgén eltűnt az átjáróhoz vezető létrán.
Werner Kunisch mellett állva figyelte a sorra életre kelő reflektorokat. Az angolok, úgy tűnt, teljesen ötletszerűen pásztázzák az eget. Mintha csak sejtenék, hogy ott lopóznak, de nem tudnák, merre keressék őket. Jobb oldalon Knebworth körül kutattak, délre Welwyn felett még sötét volt az ég.
– Peters, bal forduló! Irány dél-délnyugat – mondta Mathy, amint az egyik fénysugár alig valamivel mellettük húzott el.
A Zeppelin szűk fordulóba kezdett. Alattuk az úton kisebb konvoj tartott London felé, de hamar elmaradtak mögöttük.
– Fény előttünk – szólalt meg ezúttal Werner. – Felverték Welwynt is.
Mathy szótlanul vizsgálta az egyre szaporodó nyalábokat, melyek minden irányból keresték a német bombázót. London északi része megközelíthetetlennek tűnt a fények folyton változó labirintusában. A parancsnok megrázta fejét. Senki nem gondolhatta komolyan, hogy a végtelenségig uralhatják egy ellenséges ország légterét. A kezdeti meglepetésből más nemzet is felocsúdott volna, nemhogy az angolok.
– Irány kelet! – adta ki a parancsot.
– Kelet – ismételte Peters megjegyzés nélkül.
– Visszafordulunk, uram? – kérdezte értetlenül Werner.
A parancsnok a fejét rázta.
– Egyelőre nem. Teszünk még egy próbát, de nem itt. Kitérünk arra az esetre, ha befognának. Egy keletnek tartó léghajót nem London felett fognak várni.
A fiatal tiszt vonásai megenyhültek, már azt hitte, parancsnoka gyáván megfutamodik alig pár percnyire Londontól. Boldogan elvigyorodott.
– Nagyszerű ötlet, parancsnok!
– Meglátjuk beválik-e – hűtötte le lelkesedését Mathy. – Egyre több a fény, az angolok pedig egyre konokabbul szórják a lőszert. Figyelje a kurzust és Hertford után jelezzen. Ha addig nem találnak ránk, akkor visszatérünk az eredeti irányra.
Miután Werner a recsegő kabátjában elvonult, Mathy a műszerekkel babráló Woellert mellé lépett.
– Álljatok készenlétben, Viktor.
– Minden percben készen állunk, Heinrich –  nézett fel rá a főgépész.
– Helyes – felelte a parancsnok. –  Ha kritikusra fordul a helyzet, kidobunk mindent és iszkolunk felfelé teljes sebességgel!
Mathy felnézett a gondola fölött sötétlő tömegre. A német mérnöki tudás csodáját látta, amit akár egyetlen átkozott angol golyó is a földre kényszeríthet. Dühítette a tehetetlenség gondolata.
Werner a parancsnoka mellé lépett.
– Herford alattunk, Ware a bal oldalon.
– Irány dél, maradjunk kétharmad sebességen! – rendelkezett Mathy. – Budwitz menjen a bombákhoz és készítse elő az összeset!
A másodfedélzetmester tisztelgett és elsietett, Mathy utána nézett. Az altiszt mindkét fivérét elveszítette a háborúban. Egyikük még 14-ben esett el Párizs előtt az értelmetlen visszavonulás során, a másik hullámsírban merült az U-68-assal együtt. Az egyébként csöndes Budwicz olyan gyűlöletet érzett az angolok iránt, hogy ha át tudta volna úszni a Csatornát, egymaga nekiment volna Angliának. Éjszakánként dühödten szórta a bombákat, vagy ha kellett, géppuskájával hosszú sorozatokkal lőtte az egyre szemtelenedő angol repülőket. Jó katona volt és jó ember.
Mathy Peters mellett állva vizsgálta az eget. Észak-London alig negyedórányira volt ezzel a sebességgel. Ha sikerül eljutni odáig, ledobják a bombákat az első gyárra, raktárra, vagy amit találnak. Nem lehetetlen, de kétségtelenül veszélyes rajtaütés lesz ez ezen az éjszakán. Az  alacsonyan szálló felhőkön ide-oda cikázó fények vészjósló megvilágítást adtak az elsötétített város felett az égnek. Nem olyan rég repült utoljára erre, de biztos volt benn, hogy az angolok közel dupla annyi fényszórót használtak, mint amivel az utolsó támadásnál találkozott. A távolban mintha repülőket is látott volna. Nem reménykedhetett benn, hogy csak az árnyak csalták meg. 21 ember élete múlott a döntésein, komolyan kellett vennie minden fenyegető tényezőt.
Percekig haladtak háborítatlanul déli irányba, amikor alattuk felkapcsoltak egy fényszórót és szinte azonnal be is fogták vele léghajót. Kunisch szótlanul állt a megvilágított ablakban, nem tudott volna olyant jelenteni, amit nem láttak valamennyien.
– Sebességet növelni! – hördült fel Mathy.
Woellert jelzett a gépészeknek, a motorok felpörögtek, a Zeppelin nekilódult. A reflektor makacsul követte a hajó mozgását, kisvártatva egy újabb csatlakozott hozzá bal felől.
– Kormány jobbra éles forduló! – utasította a parancsnok Peters.
A Zeppelin nyugatnak fordulva próbálta lerázni az őt makacsul követő reflektorokat. Az alattuk fekvő Cheshuntban az elsötétítési parancs ellenére lámpák gyúltak. Egy harmadik keresőfény is megtalálta a menekülő léghajót. Mathy átkozódva nézett körül. Egy reflektort még ki lehetett játszani, hármat bajosan. A reflektorok nappali fénybe borították a kontrollhelyiséget, nem sok értelme volt már az óvatoskodásnak.
– Werner, dobassa ki az átkozott a bombákat! Körber, emelkedés négyezer méterre azonnal!
A másodkormányost nem kellett nógatni, mindent megtett, hogy teljesítse a parancsot. A Zeppelin gyors emelkedésbe kezdett. Werner dühösen magyarázott a szócsőbe. A hat motor moraját hamarosan robbanások döreje ellenpontozta. Mathy kinézett a gondolából és látta a fellobbanó tüzeket, amik gazdasági épületeket világítottak meg alattuk. Pazarlás volt erre a falura dobni az értékes bombákat, de nem akart a Werner Petersen vezette L32 sorsára jutni.
Felkelepelt a hátsó géppuska.
– Repülő! – ordított Werner teljesen feleslegesen.
A kétfedeles repülőgép hátulról érkezett és egy hosszú sorozattal támadta a léghajó testét. Mathy és Peters kivételével a többiek lebuktak. A parancsnok dühösen nézett az elhúzó, majd ismét támadáshoz emelkedő kétfedeles gép után. Átkozott angol. Meg sem próbálta a gondolát, vagy a hajtóműveket támadni.
– Főgépész, kiereszteni minden ballasztot! Werner, ellenőrizzék a gáztartályokat! Megszüntetni a szivárgást mindenütt!
A Be2c a második géppuskasorozata örökkévalóságnak tűnő ideig szaggatta a Zeppelint. A foszforos lövedékek fénylő csíkjai végignyalták a hajótestet. A repülő elég közel került ahhoz, hogy a parancsok láthassa a pilóta arcát egy pillanatra, mielőtt eltávolodott volna a léghajótól.
– Ég a hajó – kiáltotta Kunisch.
Körber és Woellert az ablakon kihajolva, hitetlenkedve nézték a gyorsan terjedő lángot a hajó oldalán. Peters a parancsnokra nézett, mintha az bármit tudott volna tenni a léghajó megmentésére.
Mathy végignézett az emberein.
– Mindenkinek döntenie kell – mondta és elhajította a távcsövet.
Peters megkövülten kapaszkodott a kormányban, nem hitte, hogy ez velük megtörténhet. Woellert Mathyra nézett, aki levette nyakából a sálat, amit az induláskor feleségétől kapott és a fejére kötötte. A főgépész szólni akart, de a léghajó megbillent. Zuhanni kezdtek. Az  oldalgondolák felől egy robbanás jelezte, hogy a lángok elérték valamelyik üzemanyagtartályt. Woellert elesett, oldalra csúszott, közben kiütötte a másodkormányos lábait. Összegabalyodva csapódtak a létrának. Felkapaszkodott és látta, ahogy a parancsnok kiveti magát az ablakon. A lángok becsaptak a kontrollszobába. Kunisch ordított, ruhája tüzet fogott.
– Ugorj, vagy elégsz – kiáltott a főgépész Peters felé, de az csak markolta a kormányt.
A gondola a földbe csapódott, a lángok elnyeltek mindent.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez a weboldal sütiket használ!

Ha elfogadod a weboldal statisztikákhoz szükséges sütiket használatát. Amennyiben nem engedélyezed a használatát, akkor az oldal továbbra is elérhető, viszont az nem küld információkat rólad.