A torony

 A robbanás hosszan visszhangzott a hegy mélyén rejtőző folyósokon. A katona kinyitotta a páncélozott ajtót és kikémlelt. Amit nem ért el hosszú napok megfeszített munkájával, azt a töltet elintézte egy másodperc alatt. A sziklába ágyazott golyóálló ablak eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. A szaggatott peremű nyíláson beszüremlő fénysugárban köhögésre ingerlő finom por kavargott, de a kintről beáramló levegő lassan utat tört és oszlatni kezdte. Fegyverrel a kézben lépett ki a helyiségből, elégedetten hümmögött maga elé, azután a fal mellett előreóvakodott. Leguggolt a nyílás elé, maga mellé letámasztotta a karabélyt a párkányhoz. Távcsövön keresztül hosszan és nagyon alaposan végigpásztázta a környéket, de semmi mozgást nem tapasztalt. Ismert minden bokrot, sziklát, bemélyedést, vízmosást, de nem látott semmi változást.
A fegyverét hátrahagyva visszaballagott a közeli helyiségbe és elkezdte kihordani az előkészített felszerelését. Rögzítőkapcsot lőtt a mennyezetbe, horogszemmel csigát kapcsolt hozzá. A műveletet megismételte a padlónál is. Kötelet fűzött át a csigákon, azután a folyosóra kihúzva azokat teljes erejéből ráncigálni kezdte a szerkezetet. Feltekerte a köteleket, megvizsgálta a két rögzítést és megpróbálta így is, mennyire stabilak. Elégedetten biccentett magának, majd visszatért az ablak helyén tátongó nyíláshoz. Újból átvizsgált minden a környéken, nem hagyott ki egyetlen négyzetmétert sem. A magasból tökéletes rálátása volt a völgykatlan bejáratára és a távolabb elterülő, dombos táj nagy részére is.
A zöldellő növényeken kedélyesen hajladozva intettek felé, a szabadba csábították. A por nagy része leülepedett, évek óta nem érzett illatok jutottak be hozzá. A tárnák rejtett berendezései gondosan megszűrték a levegőt, nem csak a harci gázokat, vegyületet, sugárzó részecskéket, hanem a polleneket is kegyetlenül ülepítették. Vegytiszta levegőt szívott, vegytiszta vizet ivott évek óta, elvileg semmi nem juthatott be a rejtek mélyére a külvilágból. Kihajolt a nyíláson és nagyot szippantott a tavasz illatát hordozó szélbe. Élvezte az arcát simító érzést, orrát megremegtette az eső áztatta föld illata. Túl sokáig volt már bezárva.
Körbenézett. Fölötte még vagy tíz méter tömör szikla, alatta tizenöt emelet mélység. Ez volt a sziklafal legmagasabb pontja. Nem véletlenül nevezték el Toronynak a rejtett megfigyelőpontot. A völgy bejárata vele szemben, déli irányban helyezkedett el, innen semmi nem kerülhette el a figyelmét, ami arra történik. A bejárat kiszélesedett alatta, a nyugat felé ívelő kőfal minden pontját jól lehetett látni, mely mögött egy kilométereken át húzódó sziklafennsík feküdt. A fal tövében érintetlen zöld volt minden, fű, fák, bokrok mindenütt. Embert régóta nem látott a táj, vadállat is csak néhanapján tévedt erre.
A katona komótosan készülődött. Először a két csigán átvetett kötélre felrögzítette az egyik telepakolt málhazsákot, majd kínlódva átemelte a kirobbantott ablaknyíláson. Lassan engedte lefelé a saját súlyának megfelelő rakományt, vele együtt a kioldó segédkötelet. Miközben fél szemével a zsák haladását ellenőrizte, nehogy elakadjon valahol az ellátmány, közben figyelte a rögzítéseket is, amire hamarosan az életét fogja feltenni. A teher rendben leérkezett, a gyorskioldó is úgy működött, ahogy ezerszer kipróbálta korábban. A zsák eldőlt, zörögve elgurult, az egyik bokor tövében állapodott meg. Zajt nem hallott, mozgást nem látott ezen kívül, akármerre figyelt.
Három zsákot eresztett még le, köztük mind hosszabb szüneteket tartott. Mindent alaposan átgondolt az elmúlt hónapokban, mindent többször átszámolt. Tudta, ha egyszer elhagyja az őrhelyét, nem lesz visszaút. A toronyba visszamászni nem tud majd, gépek nélkül pedig az eltemetett bejáratot kiásni lehetetlen. Nem lesz más, csak az a készlete, amit összekészített és az imént a völgybe leeresztett, abból kell majd gazdálkodnia, mialatt felfedezi a környéket. Óvatosnak kell lennie, hiszen amint elhagyja a völgyet, dezertőrré válik, az első katonai járőr szó nélkül golyót ereszthet a fejébe. Megpróbált néhány ruhadarabot megszabadítani a katonai jellegétől, de nem bízhatta csak ezekre az életét. Az utolsó zsákban kézifegyvereket, lőszert és robbanótölteteket is belekészített, minden eshetőségre felkészülve. Hiú remény lett volna azt hinnie, hogy otthonáig elvergődhet feltűnés nélkül, de meg kellett próbálnia. Túl rég volt már távol szeretteitől.
Egy nap parancsot kapott, mellé csizmát és fegyvert. Nem vitatkozott. Ment, amerre mondták. Próbálta túlélni a napokat. Nem álmodott dicsőségről, mégis véres csatákat látott. Vonult előre és iszkolt hátra, ahogy a hadiszerencse hozta. Fázott, éhezett nap nap után, de élt, nem úgy mint a kevésbé szerencsések. Csendesen tűrte a bakasorsot, jó katona volt. Eddig a napig és nem tovább.
Felhúzta a kötelet és alaposan biztosítva rákötötte az egyik raktárból elemelt ötpontos testhevedert. A felső csörlőn átvezetett tekercset kidobta az ablakon. Idegesen újra megráncigálta a két rögzítést, de azok továbbra sem mozdultak.
Nem volt miért halogatni az indulást. Kézikocsit tolt a be a megfigyelő helyisége, rajta mázsányi robbanóanyag. Kézfejével megtörölte homlokát, majd a kocsi mellé térdel. Nem volt elég tudása ahhoz, hogy összekötözgesse a tölteteket, csak egymásra dobálta őket. A kupacban egyetlen időzítő szerkezettel ellátott robbanóanyag volt, bízott benne, hogy az majd elintéz mindent helyette. Két órára állította a visszaszámlálót, annyi időnek elégnek kellett lennie ahhoz, hogy leereszkedjen, kijusson a völgykatlanból és biztonságba helyezze készleteit.
Teljesen kiszáradt a szája az idegességtől. Kiitta kulacsából az össze vizet és messze elhajította a folyosón. Erre sem lesz már szüksége. Belemászott a testhevederbe, majd alaposan meghúzott minden szíjat. Közben egy pillanatra sem tudta levenni szemét a robbanóanyag halomról. Lövészkesztyűt húzott elő az övéből és felvette. Semmi értelme nem lett volna lezuhannia félútról, csak mert esetleg nem tudja megtartani a kötelet. Kimászott az ablakkereten keresztül azután egy utolsó pillantást vetett a rejtett harcbázisra.
Eszébe jutott, lehet, hogy illene mondani valamit. Búcsúszó nem jött ajkára, átkozódni pedig nem volt értelme. Elmúltak az évek és elmúltak körülötte az életek. Tizenkét katona maradt hátra hét éve megvédeni az elrejtett hadi készletet. Nem ezt mondták, de élve eltemették őket a hegy mélyébe, egyetlen kilátót hagyva nekik a külvilágra. Egymás mellett szorongva nézték végig, ahogy a gépek órákon át hordják a földet a bebetonozott bejárat elé, elrejtve minden nyomát, hogy a mélyben egy háborúra elegendő fegyver, lőszer, hadi gépezet várja sorsát. A völgy bejáratánál egy deszantos szakasz őrködött a környékből összetoborzott munkások felett és amint azok végeztek a munkával, lőni kezdték szerencsétleneket. Az impulzuslövedékek sikolya elnyomta a rémült férfiak halálkiáltásait. Saját földgépeikkel ásták el őket névtelen tömegsírba a katlan nyugati végében. Órákig tartott a véres munka, pihenő nélkül. Egy híján elvitték a gépeket, eltüntetve a munka nyomát maguk után. Később a katonák visszajöttek tábort bontani. Vesztükre. Csak három tiszt hagyta el a völgyet, ketten a páncélozott terepsiklóval, a harmadik a munkagéppel. Hogy velük, mi lett, talán soha nem derül ki.
Elrugaszkodott az ablakból, megfontoltan ereszkedni kezdett. Maga mögött hagyta őrhelyét, ami börtöne is volt egyben. Hátrahagyta a tárnák mélyén eltemetett társait. Az első hónapok hamar elteltek, a feszültség minden bezárt nappal csak nőtt. Az első év végére voltak akik párokban jártak, egymás hátát fedezve, mások egyedül bujkáltak naphosszat. Sorra őrültek bele a hasztalan várakozásba. Egy idő után már a túlélők rettegve kerestek minden estére más vackot a mesterségesen kitágított barlangokban felsorakoztatott harci gépek között. Volt, aki magát ölte meg, volt aki a társát. Nem egy pillanatban kívánta, bárcsak a harcmezőn lenne , ahol tudná ki az ellenség és hol van. Még a lemészárolt katonák is békében pihentek a sziklák túloldalán, gyors halált haltak, nem volt idejük megrettenni. Sokáig úgy tűnt, nincs menekvés, de végül egyedül maradt.
A szürke sziklákon támaszkodva lassan ereszkedett a mélybe. Az első métereken bizonytalanul haladt, mindig csak apró távokat téve meg. A biztosító kötelet áthurkolta alkarján, mindig csak akkor engedett néhány tenyérnyit rajt, amikor úgy érezte, elég stabilan tartja magát. Később, ahogy érezte, a két csigás rendszerrel könnyedén megtartja súlyát, egyre gyorsított a tempón. Ellökte magát a faltól, egyre nagyobb távokat csúszott lefelé a kötelek segítségével. Félúton járhatott, amikor egyik lába alatt szétmállott a szikla és a váratlan egyensúlyvesztéstől megpördült. Háttal csapódott a sziklafalnak, elakadt a lélegzete és kis híján elengedte a kötelet. Két kézzel tartotta magát és levegő után kapkodott.
Ég és föld között lebegve elbizonytalanodott. Még most vissza tudott volna mászni. Volt benn annyi erő, hogy felhúzza magát a Toronyba és megpróbálja elfelejteni az egész őrültségét. Odabent akadt vize és élelme élete végéig. Felvehetné ismét hétköznapi rutinját, melyet oly gondosan csiszolgatott éveken át. Véletlenszerűen váltogatva az irányt, minden nap más csarnokban járőrözhetne. Megjárathatná az eddig még ki nem próbált járműveket, felfedezhetné milyen mélyre és messzire vezetnek a barlangrendszer tárnái. Naphosszat játszhatna a telepített harci szimulátorokkal, lőtérnek kinevezett járatban ellőhetne egy kisebb háborúra való lőszerkészletet is. Letekintve a nagycsarnokban felhalmozott gyilkos arzenálra a Háború istenének érezhetné magát. Bármit megtehetett volna, hiszen biztos volt benne, soha senki nem jön vissza a felszerelésért. Senki nem vonja felelősségre, tegyen bármit is. Mindenki meghalt már, aki ismerte a hegy titkát.
Átfordult és megtámasztotta magát. Senki sem ismeri rajta kívül, mit rejt a hegy, róla is elfeledkeztek már, nem csak a porosodó hadi eszközökről. Nincs értelme, hogy maradjon. Értelmetlen vigyáznia valamire, amit senki nem keres, amire nincs szükség már. Elfeledett katona volt, akinek ideje hazamenni. Elrugaszkodott és újfent ereszkedni kezdett.
Emlékezett a vezérőrnagy arcára, aki sorra kezet szorított velük az orvosi vizsgálat után és gratulált nekik. Ők a legjobbak, a legalkalmasabbak a feladatra, amely megmenti majd a hazát. Nincs más, akikre rábízhatnak egy ekkora titkot. Csak ők védhetik meg, még az életük árán is a túlélés zálogát. A Torony őreinek nevezte őket, akik sorsa ettől a perctől összeforr a nemes feladattal. A hadsereg büszkeségei, akik megérdemelnék a legmagasabb kitüntetést, de a titkosság miatt ezt egyelőre nem tehetik meg. Kiemelten fognak figyelni rá, hogy családjuk mielőbb biztonságba kerüljön a hátországban, erre személyesen fog felügyelni. Mindent megtesznek azért is, hogy mielőbb befejeződjenek a harcok. Ha viszont bármi történne, akkor az egész ország sorsa az ő kezükbe kerül. Ők vigyázzák majd az arzenált, amit az első adandó alkalommal bevethetnek később, amivel kiűzhetik az bitorlókat a földjükről. Megköszönte bátorságukat és állhatatosságukat, azután a harci gép felszállt vele és soha nem látták. Nem kérdezték meg egymást sem akkor, sem később, a ki mit gondol. Gyávaság, vagy sem, a félelem beléjük ivódott már civil életükben. A kimondott gondolatok többször okoztak már szenvedést körülöttük, mint a roncsoló impulzuslövedékek a harcmezőn.
Meglepődve ért talajt. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, milyen gyorsan halad. Elengedte a köteleket, megfordult és lerogyott, hátát a szikláknak vetette. Percekig bámulta az eget, miközben egy maroknyi földet pergetett át kezén. Egy hangya furakodott át ujjai között, nagyot csípve egyik percébe. Szisszenve rázta le a kezét, miközben kisfiús vigyor terült szét az arcán. Megcsinálta. Megszökött a börtönéből. Nem mintha bárki megakadályozhatta volna. Önmagát kellett legyőznie és sikerült.
Kibújt a hevederből, gyors mozdulatokkal kezdte feltekerni a kötelet, közben lassan hátrált a faltól. Nézte ahogy a kötél vége kúszik fel a falon, azután eltűnik a lentről alig kivehető lyukba, majd hirtelen ismét feltűnik és lefelé zuhan. Megvárta, míg földet ér, majd feltekerte a maradékot. Az utolsónak leengedett zsákból gyalogsági ásót vett elő és a legközelebbi bokor tövébe elásta a menekülésének tartozékait. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha ismét szüksége legyen ezekre.
A kabát ujjába épített katonaórára pillantott. Bőven maradt ideje a robbanásig. Elővett egy kulacsot és hatalmas kortyokkal oltotta szomját. Még nem volt túl a nehezén. Nem tudta felmérni, a felhalmozott robbanóanyag mekkora sziklaomlást fog előidézni, ezért szerette volna a felszerelését minél távolabb tudni a Toronytól. Megpróbált egyszerre két zsákot maga után vonszolni a völgy bejárata felé, de azonnal belátta, nevetséges próbálkozás. Fegyvert vett elő a zsákból, belelökött egy százas tárat, csőre töltött és biztosított. Mellén keresztbe vetve a fegyvert megindult előre, a szíjánál fogva vonszolta magával az egyik nehéz zsákot.
Kétszáz lépésről visszatekintett és csodálkozva látta, hogy a robbantott lyukat alig tudja megkülönböztetni a szikláktól. Nincs az az ember, aki ki tudta volna szúrni a rejtekállást, ha nem tudja, mit keressen a sziklafalon. Belökte a zsákot a bokrok közé, majd visszaindult. A következő kör végén lerogyott a zsákra és hosszan lihegett. Elszokott a szabad levegőtől, nehéz volt minden lélegzetvétel. Lába is megfájdult. Rég nem járt már máson, csak betonozott folyosókon és hangárokban. A süppedős talajon mély árkot hagyott a zsákok vonszolásával, közben néhányszor megbicsaklott bokája. Legszívesebben lefeküdt volna a két zsák mellé aludni egyet, de az időzítő odafönn nem várt rá. Vizet öntött a tenyerébe, az arcára és a nyakára fröcskölte azt, hogy kissé felfrissüljön. Nyögve feltápászkodott, hogy elhozta a következő zsákokat is. Szüksége volt ennyi tartalékra, nem akart fegyverrel élelmet szerezni. Soha nem hitt a harctéri szabad rablásban.
Az utolsó zsák után úgy érezte kiszakadnak a karjai. Menni akart, de tudta, a robbanásig már nem jut túl messzire. Oldalzsákjába élelmet pakolt, két kulacsot akasztott az övére, mellényébe féltucat tárat dugott. Gyeptéglákat vágott, azután sekély gödröt ásott a zsákoknak a bokrok mögött és gyorsan elföldelte őket. Csak reménykedni tudott, hogy ha valaki a robbanást látva kíváncsiskodni kezd, nem fog neki feltűnni a friss halom az árnyékban. Letört néhány ágat, megpróbálta eltüntetni a nyomait a földön, vajmi kevés sikerrel. Feladva a hiábavaló erőlködést, felkapaszkodott a katlan oldalán. Figyelőállást foglalt el a cserjésben, ahonnan belátta a völgy bejáratát és kis eséllyel kerülhetett a hátába bárki is. Az órájára pillantott, időben végzett mindennel, még ha nem is teljesen az eredeti terv szerint.
A detonáció nagyobbra sikerült, mint amire számított. Megremegett alatta a föld, nyakába kövek, levelek és ágdarabok hullottak. Felnézett a Toronyra. A szürkésen gomolygó füstön keresztül is látta, hogy a kilátó fölött beroggyant a szirtfal, örökre eltemetve a helyiséget, annak titkával egyetemben. A lezúduló sziklalavina és por terítette be a völgyet, jó eséllyel eltüntetve minden nyomot utána. A füle bedugult, hiába próbált száját nyitogatva javítani a helyzeten. Erre nem számított, így aztán elég nehéz lesz meghallania, bármi is közeledjen. Hátrább akart húzódni, de bármerre nézett, nem látott olyan pontot, ami jobban megfelelt volna számára, ezért maradt ahol volt, és erősen figyelt. Nem mert távcsövet használni, nehogy a lencsék csillogása elárulja jelenlétét.
Négy órát feküdt a fiatal fák alatt szinte mozdulatlanul. Megtanulta a türelmet, volt rá ideje. Nem változott körülötte semmi. Nem látott átrepülni robotfelderítőt, nem érkezett ember vezetett harcjármű sem. A bevezető út felől sem lehetett mozgást érzékelni. A táj olyan elhagyatott volt, mint akkor, amikor a Toronyból utoljára körbenézett az indulás előtt. Ha hallotta is valaki a robbanást, nem törődött vele, vagy még nem tudta elmondani olyan embernek, aki jelentőséget tulajdonított volna neki. Megmaradt az árnyékban, de feltámaszkodott az egyik fához. Fegyverrel a keze ügyében kikanalazta az egyik húskonzervet, azután elkaparta a dobozt. Nem hagyhat könnyen felismerhető nyomot, ha egy mód van rá. Ivott pár kortyot, később feltápászkodott, odébb vonulva vizelt, majd a kulacsból öntött vízzel megmosta a kezét. Újra elhelyezkedett a figyelőállásban.
Alkonyodott, amikor felriadt a szunyókálásból. Magzatpózba gömbölyödve feküdt, fegyvere néhány méterre mellett. Riadtan felült és körbenézett. Csak remélni tudta, hogy nem járt ott senki. Magához húzta a karabélyt és körülnézett. Az árnyak hosszúra nyúltak körülötte, a szél pedig megfordult és felerősödött. Dideregve húzta össze a zubbonyát, a hegy mélyén állandó hőfokhoz szokott teste tiltakozott a hideg fuvallat ellen. Most, hogy a háta mögül érte a fény, elővette a távcsövet és körbepásztázott,de továbbra sem látta mozgásnak nyomát. Megvacsorázott és útnak indult.
Térképet nem talált a bázison, így dél felé vette az irányt. Emlékezete szerint arrafelé volt egy tanya, amit látott az alacsonyan átrepülő csapatszállítóból. Talán két órányi járásra lehetett a völgytől, a felderítésre pedig jobb időt nem is kívánhatott volna. Az ég tiszta volt ő pedig kipihent az átaludt órák után. Ha a tanya üresen áll, akkor még éjszaka áthurcol egy adag élelmet oda és onnan indul majd kisebb-nagyobb körökben a környék felfedezésére. Ha lakott épületet talál, akkor nem kockáztat elsőre. Két órányi távolságban felderíti a környéket leshely, vagy természetes búvóhely után. Nem kell kapkodnia, ennyi idő után már türelmesen megfontolhatja minden lépését. Nem állíthat be vadidegenekhez, nem vállalhat felesleges kockázatot.
A völgybe vezető kiszáradt patakmederrel párhuzamosan haladt, próbált amennyire lehet takarásban maradni. Túlélésének egyik záloga volt, hogy bármi is mozog a környéken, ő fedezze fel először és ne őt pillantsák meg. Tartott a meglepetéstől, a csapdától, ezért tíz-tizenöt lépésenként megállt és fülelt. Ilyenkor percekig hallgatta a fák és bokrok suhogását, a rovarok zümmögését és néha egy-egy madárfüttyöt.
Talán ötszáz lépésre távolodhatott el a Toronytól, mikor tarkója bizseregni kezdett, felállt rajta a szőr. Megtorpant, leguggolt és körbenézett. Sehol semmi. Lehasalt és várt. Tarkója már folyamatosan lüktetett. Elszokott a szabad levegőtől, a széltől és a napfénytől. Annak idején többen is beszéltek róla, hogy hosszú bezártság után sokaknak akad problémájuk, a test először furán reagál a változásra. Ez nem lehet más, mint az emlegetett reakció levegőváltozásra. Felállt és tovább indult. Megszédült, hányingertől keseredett meg szája. A fejfájás egyre fokozódott. Hátranyúlt, ujjaival egy forró, kemény pontot tapintott ki. Nem értette, mi lehet az, de jót biztos nem jelent.
Körülnézett. Nem maradhat a völgy közelében, a tanyáig viszont biztos nem jut el ilyen állapotban. Valami védett helyett kell találnia, ahol összeszedheti magát az éjszaka. Szüksége volt egy rejtekre, ahol elrejtőzhetett ember és állat elől egyaránt. Nyugat felé fordult, mert arra egy elkülönülő facsoportot látott korábban. Talán lesz annyi ereje, hogy eljusson odáig és ágakból menedéket eszkábáljon magának. Megtett tíz lépést, aztán még ötöt. A lüktetést már az egész fejében érezte, mintha rezonáltak volna a csontjai. Valahogy ki kell bírnia a fájdalmat. Összeszorította fogait. Mindig csak egy újabb lépés, nem kell másra koncentrálnia.
Nem hallotta a dörrenést és már nem érezte a fájdalmat. A fejetlen test elzuhant a magas fűben. A minitöltet elvégezte a feladatát, megőrizte a Torony a titkát.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez a weboldal sütiket használ!

Ha elfogadod a weboldal statisztikákhoz szükséges sütiket használatát. Amennyiben nem engedélyezed a használatát, akkor az oldal továbbra is elérhető, viszont az nem küld információkat rólad.