A bérgyilkos

 Alfie Hammor pácban volt. Igazán nagy pácban. Igaz, ez nem először esett meg vele élete röpke 26 éve alatt, de most ráadásul – ami még tetézte a bajt- tanácstalan is volt. Megbánta már, hogy elfogadta a Nagy Bill munkáját, hisz hiába a kialkudott narkó és pénz, amit hosszas kupeceskedés után alkudott ki magának, ha egyszer nem lesz ideje elkölteni. A sitten ugyanis felettébb keveset költ az ember gyereke!
Pedig olyan szépen indult minden! Épp úgy, ahogy a eltervezte! Elkapta a sötét kapualjban az a mocskos kis ügyvédet, aki pofátlanul beleköpött Bill levesébe és mire észbe kaphatott volna, már bele is eresztett kettőt a .357-es Magnumból. Csak úgy fröcsögött a kis buta!
Hogy az a sikoltozó vén szatyor honnan az istenverte büdös francból keveredett elő, annak csak az ég a megmondhatója, de éppen a legrosszabbkor kalimpált azon a környéken, az egyszer holtbiztos! Lehet, hogy volt még valaki, aki a két dörrenésre nem is figyelt fel, de a szipirtyó az éktelen rikácsolása felverte az egész környéket, még mielőtt olajra léphetett volna. Még jó, hogy ismeri a város összes mocskos sikátorát és így el tudott tűnni még azelőtt, hogy előkerültek volna a fakabátok. Csak az a baj, hogy a fél utca megjegyezhette a képét!
Most, hogy időlegesen sikerült egérutat nyernie, már csak egyetlenegy, ám nagyon sürgős dolga volt. Meg kellett szabadulnia az árulkodó fegyvertől! Méghozzá mielőbb!
Ahogy sietős léptekkel elhaladt egy gyermekzsivajtól hangos játszótér mellett, a nagy kukafürkészésben nem vette észre, hogy valaki puha léptekkel a háta mögé kerül. Csak akkor állt meg benne az ütő, amikor egy gyanúsan vékony, de erélyes hang rászólt:
– Áll, vagy lövök! Fel a kezekkel!
A fiatal fekete férfi homlokán izzadságcseppek gördültek alá és nem csak a nagy melegtől.
A francba is, elkapták! Azok a rohadt, piszkos zsernyákok elkapták! Őt, Alfie Hammort! Dühében legszívesebben a földhöz csapta volna csillogó jelvényekkel dísztett baszk sapkáját, még nem is taposta volna alaposan. De hát ebben a helyzetben nemigen ugrálhatott, hiszen a mai rendőröket ideges mutatóujjal verte meg az Isten. Az első rossz mozdulatra képesek és beleeresztenek akár egy egész tárat is, ha úgy adódik!
– Na jó, nyertetek! – nyögte ki végül keserű szájízzel, azután bal kézzel a csövénél fogva elővette a pisztolyt, a földre dobta, majd kezeit jól nevelt gyilkoshoz méltóan, illedelmesen összekulcsolta a tarkója mögött.
Persze azért Alfie Hammort nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát elfogni! Nem, neki volt még egy dobása! Ö most csak várakozó álláspontba helyezkedett és az alkalomra várt, amikor átveheti a kezdeményezést.
Az alkalom jött is felé, szapora léptekkel!
Amikor a „bűnbánóan” lesütött szemeivel látta, hogy eltűnik a lába mellől a fegyvere, tudta, eljött az Ő ideje . Villámgyorsan sarkon perdült, hogy elkapja a mögött álló rendőrt és túszul tartva elmeneküljön. Legnagyobb megrökönyödésére nem egy vézna és girhes egyenruhással, de még csak nem is egy női rendőrrel, hanem egy tíz év körüli fiúcskával találta szembe magát. No és  a .357-es Magnummal!
A gyerek kissé megszeppenve, két kézzel tartotta maga elé a súlyos fegyvert, de végül is a halálra éhes, sötét cső nagyjából rezzenéstelenül szegeződött a fölébe tornyosuló férfi mellének. A kis műanyag játék pisztoly mellyel oly sikeresen elfogta a fekete férfit, ott fityegett a nadrág övében.
– Hogy az a…! – vágta a földhöz a sapkáját ezúttal nem csak gondolatban Hammor, csodálatos káromkodás zuhatag kíséretében, majd kissé lehiggadva a sráchoz fordult.
– Jól van öcsi, te győztél! És most szépen add vissza az a stukkert!
A mosolygós, pirospozsgás arcú kisfiúnak egyszeriben sírásra görbült a szája sarka.
– A bácsi már nem akar játszani?
– Nem, a bácsi nem is akart játszani! – felelte morózusan Hammor.
– Akkor miért adta meg magát? – kérdezte nyűgösen a gyerek.
– Mert sikerült alaposan ráijesztened! – vicsorgott a férfi . –  Na, ebből elég! Ide azt a pisztolyt!
– Nem! – makacsolta meg magát hirtelen a kis srác.
– Na ,ide figyelt! … -lépett felé fenyegetően a fekete, ám a kisfiú gyors léptekkel elhátrált előle.
– Azapádbüdös…! – nyomult utána Hammor, mígnem megunva a fogócskát, a gyerek felé vetette magát.
Vesztére.
A kisfiú ujjai rémült görcsbe rándultak a ravaszon egyszer… kétszer… háromszor.
A csendes kis utcát eget verő robajként töltötték be a lövések. A fiatal bérgyilkos testén hús-virágok nyíltak a becsapódó golyók nyomán. Alfie Hammor lehanyatlott, saját vérébe fetrengve vergődött még néhány másodpercig, aztán kilehelte bűnös lelkét és jobblétre szenderült.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez a weboldal sütiket használ!

Ha elfogadod a weboldal statisztikákhoz szükséges sütiket használatát. Amennyiben nem engedélyezed a használatát, akkor az oldal továbbra is elérhető, viszont az nem küld információkat rólad.